Az utóbbi időben az Európai Unió és a nemzetállamok szintjén is igazolható, hogy a gazdasági növekedés és a versenyképesség javulásában az oktatásnak, ezen belül is főképp a felsőoktatásnak egyre hangsúlyosabb szerep jut. A képzőhelyekkel kapcsolatban alapvető elvárás a minőségi és a hatékony képzés, illetve az oktatás és a munka világa közötti kapcsolatok erősítése. Ennek köszönhetően alakultak át a nemzeti és nemzetközi szakpolitikák, és a gazdaságfejlesztéssel kapcsolatban is előtérbe kerültek a képességpolitikák (lásd pl. Európai Képesítési Keretrendszer, illetve Magyar Képesítési Keretrendszer). Amint azt Birta-Székely és Paulik (2018)1 megfogalmazta, „…igazolást nyert, hogy klasszikusnak nevezett értékelési módszerek és eszközök mellett egyre inkább javasolt az ún. alternatív változatok használata, hiszen segítségükkel lehetővé válik a magatartási területre vonatkozó célkitűzések nyomon követése. Az értékelés ugyanis nem szűkül le a hallgatók ismeretanyagának felmérésére, hanem követi a képességek, motivációk, attitűdök alakulását is. A korszerű pedagógiai elmélet és gyakorlat ma már a tanulók kompetenciáinak fejlesztésére irányul, amelyhez a pedagógiai értékelésnek is alkalmazkodnia kell.”