Harris és Robinson (2016) szerint a szülői bevonódásról írt koncepciók azonban nem mindenki számára jelentenek megfelelő stratégiát. „A hagyományos felfogás szerint a szülőket azonos tevékenységi formában való részvételre ösztönzik, holott a gyerekek különböző típusú támogatást igényelnének. Az általánosságban elvárt együttműködés helyett különböző módokon, eltérő ütemben és szakaszonként kellene megszólítani és aktivizálni a szülőket” (Harris, Robinson 2016: 198–199). Hasonló megállapításra jutott Lareau és Shumar (1996) is, miszerint a család-iskola partnerkapcsolatát elősegítő oktatáspolitikai programok általában nem megfelelőek, mert alapvetően individuumokból indulnak ki, holott a program kidolgozásának alanyának a társadalmi csoportot kellene megadni. Lareau szerint a különböző társadalmi és kulturális hátterű szülők eltérő elvárásokkal és értelmezéssel vesznek részt gyermekük iskoláztatásában, így a bevonásukra irányuló programok felé is jellemzően eltérően viszonyulnak.3 E kritikai nézőpont szerint a szülők bevonására irányuló programok előnyben részesítik azokat az erőforrásokat, melyekkel a középosztálybeli szülők rendelkeznek, és egyúttal nem veszik figyelembe az alacsonyabb társadalmi státuszú szülői csoportok szempontjait, társadalmi és kulturális erőforrásainak (pl. szülők tanítási képességei, munkaerőpiaci rugalmassága, jövedelmi helyzete) jellegét (Lareau, 1996).

Ebből eredően felmerül a kérdés, hogy a szülők bevonására irányuló programok univerzálisak legyenek, vagy egy adott társadalmi rétegre, csoportra fókuszáljanak? Egy kutatási eredmény szerint a kedvezőtlen szocioökonómiai helyzetű családok bevonása nagyobb kihívást jelent az intézményvezetés számára, de léteznek olyan jógyakorlatok, melyek áthidalhatják ezeket az akadályokat. Ide sorolhatók: (1) a rugalmas önkéntes lehetőségek biztosítása, (2) a gyermekfelügyelet biztosítása, (3) képzési programok kínálása a szülők számára, valamint (4) a tudatosság növelése a dolgozó szülők speciális igényeinek kielégítése érdekében (Malone, 2017:  61).

Az intézményvezetők által a szülői bevonódás irányítására tett erőfeszítések az adott társadalmi, kulturális és intézményi kontextusban valósulnak meg. Az intézményvezetőt körülvevő kontextus figyelembevétele döntő fontosságú annak megértésében, hogy hogyan és miért hatékony valaki a szülőkkel való együttműködő és pozitív kapcsolatok kialakításában és fenntartásában. Ez azonban nem egy statikus állapot, hanem egy folyamat, melyben a partnereknek – ideális esetben – az a célja, hogy folyamatosan erősítsék és támogassák egymást a gyerekek fejlődése érdekében (Markström, 2013). Az igazgató szerepe ebben kiemelkedő, és munkáját megkönnyíti, ha a közösség támogatását és elkötelezettségét élvezi. „Ezek a kapcsolatok aktív, folyamatos irányítást igényelnek, hogy ne csak ösztönözzék és támogassák a részvételt, hanem kövessék is azt. Az iskolai szülői és közösségi szerepvállalás javítására irányuló erőfeszítések hatékonyabbak lesznek, ha a vezetőket felkészítik arra, hogy felmérjék és megértsék azt a környezetet, amelyben dolgoznak, és ha elismerik a szülők és a közösség erejét, miközben e fontos erőforrás hatékony „menedzselésén” munkálkodnak (Horvat et al., 2010: 723–724). Ezek a javaslatok jellemzően az angolszász szakirodalmakban lelhetők fel, ami elsősorban az atlanti rendszerhez tartozó országok oktatási rendszereinek a sajátosságaihoz illeszkedik. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a problémakörök (pl. kedvezőtlen szocioökonómiai hátterű szülők bevonása) ne jelennének meg hazánkban, de mind a társadalmi kontextusban, mind az oktatási rendszerünkben látható különbözőségek nem teszik lehetővé, hogy az angolszász országban bevált iskolafejlesztési programok, jógyakorlatok adaptáció nélkül megvalósulhassanak.

Hazánkban számos – a család és az iskola kapcsolatrendszerét vizsgáló – tanulmány született, melynek többsége kitér a szülői bevonódás formáira, az együttműködés szerepére, azok jelentőségére (Podráczky, Hegedűs, 2012; Lannert, Szekszárdi, 2015; Imre 2015, 2016). Intézményvezetői nézőpontból azonban kevésbé látunk rá erre a témakörre, de egyes kutatások szerint az igazgatók fontosnak tartják a jó minőségű kapcsolatot a családok és az iskola között, még akkor is, ha sok esetben – főként a hátrányos helyzetű térségek iskoláiban – nem áll rendelkezésre megfelelő pedagógiai eszköztár a szülői részvétel növelésére (Imre 2016). A szülői bevonódás előmozdítása általában a többi iskolától elszigetelten zajlik, ami hátráltatja a jógyakorlatok elterjedését. Egy tanulmány javaslata szerint az intézményeknek lehetőséget kell biztosítaniuk a rendszeres kapcsolattartásra, a megosztásra és az egymástól való tanulásra, akár személyesen, akár online (Hornby, Blackwell 2018: 118).