A nemzetközi szakirodalom a család és az iskola közötti viszonyrendszer leírására az utóbbi évtizedekben a partnerkapcsolat1 kifejezést használja, mely mind a köznyelvben, mind a szaknyelvben általában pozitív jelentéstöbbletet hordoz. Ez a megközelítés ugyanakkor azzal az előfeltevéssel él, mintha az iskola és a család vagy a tanár-szülő közötti viszonyrendszer problémamentes, vagy legalábbis neutrális lenne. Legtöbbször a szak- és fejlesztéspolitika részéről fogalmazódnak meg olyan implicit és explicit elvárások, hogy a tanárok és a szülők között jó partneri viszonyt kell kialakítani. A jól működő partnerkapcsolat feltétele a kölcsönös tisztelet, a közös érdekek, a nyitott kommunikáció a szülő és az iskola között (Driessen et al., 2005; Smit et al., 2007). Ezek a feltételek azonban nem minden esetben állnak rendelkezésre, így egy ideális partnerkapcsolat megteremtése és fenntartása jelentős mértékű erőforrást igényel mind az iskola, mind a szülő részéről. Az erőforrások maximális kihasználása azonban hosszú távon kiégéshez vezethet, ami ugyanúgy érintheti az iskolában dolgozó pedagógust, mint a minden színtéren helytállni törekvő szülőt. „A teljesítményelvű és aktív társadalom fonákján pedig megjelenik a fáradtság és a kimerültség. […] A teljesítményelvű társadalom fáradtsága egyedül-fáradtság, ami elválasztó és elszigetelő hatású.” (Byung-Chul, 2019: 60). Paradox módon azonban – egyes kutatások szerint – a szülőkkel való együttműködés, főként, ha az partneri, bizalmi viszonyon alapul, növeli a pedagógusoknál a tanári én-hatékonyság érzetét, ami közvetve csökkenti a kiégés kockázatát (Hoover-Dempsey, Sandler, 1997; Walker, Hoover-Dempsey, 2008).

 

Az iskola és a család közötti kapcsolatrendszer nagyon eltérő formákat ölthet, mely függ az egyének hozzáállásától, de azoktól az intézményi politikáktól is, melyek előtérbe helyezik, vagy éppen figyelmen kívül hagyják a szülők meghatározó szerepét gyermekük iskoláztatásában. Az angolszász világban a szülői bevonódás témakörének középpontba kerülésével párhuzamosan az iskolát és az otthont elválasztó határok az utóbbi évtizedben elmosódtak, mely új helyzetet teremtett mind a tanárok, mind a szülők számára. Az iskola felől egyre nagyobbak lettek az elvárások a szülők felé, másrészt a szülők is egyre nagyobb mértékben vesznek részt az iskolák életében (pl. helyi tantervbe való beleszólás, önkéntes munkák stb.). Ez nemcsak a szülői részvétel gyakoriságát érinti, hanem minőségileg más jellegű feladatokat és magatartásformákat is jelent (Markström, 2013).

 

Ha egy oktatási intézmény azt a célt tűzi ki, hogy növelni szeretné a szülők részvételét az iskola életében, akkor léteznek olyan jógyakorlatok, melyek ennek a célnak az elérését szolgálják. Itt azonban meg kell említeni azt a lehetőséget is, hogy vannak és lesznek olyan intézmények, amelyek nem szeretnék a meglévő gyakorlatnál jobban bevonni a szülőket. Az, hogy milyen okok állnak ennek a döntésnek a hátterében, nem látszik világosan, mivel ezt a kérdést jellemzően nem vizsgálják. Mint ahogy azt sem, hogy milyen intézményi jellemzőkkel bíró iskolákra igaz ez, és milyen arányban. Megkerülhetetlen tehát az az intézményi kontextus, amelyben a fenti célok megfogalmazódnak.