A társadalmi rend szervezését támogató pedagógiák számára is alapvetően ez a két nézőpont nyújthat támpontot az érvényesség határainak kijelöléséhez. A rendszerfókuszú társadalom intézményes megformálásának gondolata nem idegen a szellemtörténeti, értékelméleti és transzcendens pedagógiák számára, mely pedagógiák abban mindenképpen közösek, hogy a rendet teoretikus abszolútumokban ragadják meg, és arra keresnek válaszokat, hogy a (választott) transzcendentális abszolútumok hogyan fordíthatók át a társadalmilag helyes viselkedést előíró intézményes szabályokká, és hogy ezek a szabályok hogyan válhatnak személyes célokká, belső értékekké. A megvalósulásfókuszú társadalmi rend életgyakorlatában az igazságosság útját maguknak az igazságtevő embereknek kell megtalálniuk, ilyenformán az útkeresést a személyiségközpontú, az életgyakorlat cselekvéseire összpontosító, az emberre mint megvalósulásban lévő lehetőségre tekintő, adaptív pedagógiák részesítik előnyben. Az adaptív természetű pedagógiák tehát arra keresik a választ, hogy az emberek a valóság megismerését támogató vagy korlátozó intézményi fázisokban miképpen tudják tényleges életüket úgy élni, hogy az igazságos rendet az érintett emberek értékeire és prioritásaira alapozhassák.

Az igazságosság társadalmi és intézményi vetületeiben jól láthatóan válik tehát el az abszolút és relatív (kompetitív és komparatív) érvényesítési és érvényesülési módja, s bár az a kompetitív institucionalizmus és a komparatív interpretációk szűrőin az igazság színképei jócskán eltolódnak, mindez mégsem feledteti, hogy bármiféle igazsághoz csak érvekkel és érveléssel, valamint ezek gondolati áthagyományozásával férhetünk hozzá – már ameddig lehet.1