A korai anyanyelvi fejlődés vizsgálatában hatalmas változást hozott a szülői beszámolón (parent report) alapuló módszertan kidolgozása és elterjedése az1990‑es években. Az ezt megelőző időszakban főként egyéni megfigyeléseken alapuló esettanulmányokból származtak a nyelvelsajátítás korai szakaszára vonatkozó ismereteink (a magyarban például Kenyeres 1926; S. Meggyes 1971; Lengyel 1981), melyek a kis elemszám, illetve az adatgyűjtési módszertan esetlegességei miatt nem voltak általánosíthatók. Emiatt a korai nyelvfejlődés kvantitatív mérföldkövei, trendjei, illetve a tipikus variabilitás mértéke sem voltak megállapíthatók, ami komoly korlátot jelentett a nyelvfejlődési elmaradások felismerése és a korai beavatkozás számára is. Az 1980-as évek végétől több kutatócsoport is kifejlesztett és validált olyan mérőeljárásokat, melyek strukturált szülői beszámolón alapuló módszertannal mérik a gyerekek korai szókincsét, a kezdeti beszédértést, a mondatalkotást és a nem verbális kommunikációt (Rescorla 1989; Fenson et al. 1993; 2007). A meggyőző validációs eredmények, a módszertan egyszerű kivitelezhetősége és hatékonysága folytán e módszerek széles körben elfogadottá váltak a nyelvészek, fejlődéskutatók és a gyermekkori fejlődési elmaradásokkal foglalkozó segítő szakmák, így a logopédia gyakorlatában egyaránt. E módszereknek természetesen megvannak a maguk korlátai: az adatokat szolgáltató szülők iskolázottsága, kulturális elvárásaik vagy a gyerekükkel töltött idő mennyiségének függvényében változhat a szülői beszámoló megbízhatósága, érvényessége, amit különösen az egyéni, diagnosztikai célú felhasználás során figyelembe kell venni.