Ezt a gondolatmenetet Lenneberg egyik kortársa vezette be, eredetileg az agyserülések viselkedéses és kognitív következményeinek elemzésére. A kettős disszociáció kifejezést (double dissociation) a modern neuropszichológiai gondolkodás egyik úttörője, Hans-Lukas Teuber (1955) vezette be. Első összefoglalójában állatoknál végzett agykérgi irtásos (léziós) kísérletek eredményeinek értelmezésére használta a fogalmat. „Egy funkció és egy agyterület összekapcsolásához a döntő bizonyítékot a ’kettős disszociáció’ adja, vagyis az, hogy például a tapintási diszkriminációt meg tudja zavarni egy lézió, mely nem eredményez zavart a látási feladatokban, s mértéke hasonló a halántéklebenyi sérülések nyomán feltehető látási zavarokhoz” (Teuber 1955, 283). Ezt a logikát követve kezdték kettős disszociációs keretben értelmezni a teljes humán neuropszichológiai hagyományt, egészen Broca és Wernicke koráig visszamenőleg. A motoros és szenzoros afázia eltérő tünettanát a nyelvtani és szótári összetevő (modul) kettőségeként kezdték értelmezni az agykéregre vonatkoztatva (Geschwind 1965; 1974). Ezt a koncepciót dolgozta azután át Steven Pinker (1991; 1999) egy olyan átfogó elképzeléssé, melynek kiindulópontjai a modularitás a megismerés és az agy szerveződésében, valamint a „kivonásos” logika: ha egy összetevő (modul) sérül, a tüneti kép a többi alrendszer szokásos működésének eredménye. A kettős disszociciós gondolatmenet szerint a funkciók minőségileg sérülnek és a megfigyelt viselkedés az épen maradt funkciókból előálló „maradványtünet”. Ennek a kiterjesztése a fejlődésre azt sugallta, hogy a fejlődési modulok ugyanilyen kivonásos logika szerint sérülhetnek, mint az agysérüléshez kapcsolódó zavarok.