Ugyancsak a magánhangzók percepcióját vizsgálta egy másik tanulmány (Partanen et al. 2013), amelyben a terhesség 29. hetétől a születésig terjedő időszakban a magzatok hetente 5–7 alkalommal egy három szótagú álszót („tatata”) és annak két, csak ritkábban lejátszott változatát hallgatták. Az egyik változatban a középső szótag magánhangzója („tatota”), a másik változatban a középső szótag hangmagassága („ta^tata”) volt más. A születést követően EEG segítségével elemezték a neurális válaszokat a bemutatott ingerekre. Azok az újszülöttek, akik hallották az ingereket az anyaméhben, születés után fokozott agyi aktivitást mutattak, főként amikor a középső szótagon hangmagasság‑emelkedést észleltek. Ráadásul a hangmagasság emelkedésére adott megkülönböztető idegi válasz mértéke arányosan nőtt azzal, ahányszor a csecsemő hallotta az ingereket magzati korában. Sőt, a megkülönböztetést a csecsemők új ingerekre is általánosították. A magzati korban az ingereket nem halló kontrollcsoportnál nem mutatkoztak ilyen agyi válaszok, ami azt támasztja alá, hogy ezek az eredmények valódi tanulási hatást tükröznek.

Egy újabb tanulmány részletesen vizsgálta a magánhangzók formánsainak korai észlelését. Arenillas-Alcón és munkatársai (2021) újszülöttek frekvenciakövető agyi válaszait mérték olyan magánhangzópárokból álló ingerekre, amelyekben mind az alapfrekvencia, mind a magánhangzók formánsai változtak. Az alapfrekvenciát az újszülöttek megbízhatóan követték, a formánsok esetén azonban csak az alacsonyabb frekvenciájúakra találtak idegi válaszokat.

Ez azonban nem feltétlenül gátja a magánhangzók megkülönböztetésének. Chládková és munkatársai (2021) cseh anyanyelvű újszülötteknél mutatták ki, hogy kiváltottpotenciál-válaszaik erősebbek voltak a valódi magánhangzókra, mint azokhoz hosszúságban és spektrális tulajdonságokban hasonló zajokra. Ami még érdekesebb, meg tudták egymástól különböztetni mind a hosszúságukban (/ε/, /εː/), mind a minőségükben (/ε/, /a/) különböző anyanyelvi magánhangzókat is.