A jelelők és a jelnyelv-elsajátítás tanulmányozása nemcsak azért fontos, mert olyan kérdések megválaszolására nyílik mód, amelyekre kizárólag a hangzó nyelveket és használóikat tanulmányozva nem lenne lehetőség (Meier 2014), hanem azért is, mert a változatos szociokulturális és nyelvi elrendeződésekben tanulmányozható jelnyelv-elsajátítással, jelnyelvi fejlődéssel kapcsolatos eredmények rávilágítanak azokra a társadalmi problémákra is, amelyekkel a siket közösségek küzdenek. Ilyen probléma például a jelnyelvi hozzáférés, a jelnyelvnek a korai fejlesztésben és a siketoktatásban történő alkalmazásának korlátozása (pl. Magyarországon), ezzel összefüggésben a nyelvi és kommunikatív kompetenciák nem megfelelő ütemű fejlődése (Hattyár 2000; Bartha–Hattyár 2002; Bartha 2004; Bartha et al. 2006; Bokor et al. 2017; Muzsnai 2020), ehhez kapcsolódóan pedig a siketek marginalizált helyzete többek között az iskolai végzettséget, a munkaerőpiaci elhelyezkedést és a gazdasági helyzetet tekintve (Holecz et al. 2017).

A nyelvhez való biztos hozzáférés a siket gyermek számára nem megoldott a jelelő környezeten kívül, a siketek döntő többsége pedig halló családba születik, ahol a jelnyelvi ingerek a siketség diagnózisáig nincsenek biztosítva, és gyakorta még utána sem. A generációk közötti nyelvátadás és a hozzáférés hiánya pedig súlyos következményekkel jár a siket gyermekek többségének nyelvi, kognitív és szocioemocionális fejlődésére, a későbbiekben meghatározva a siket személy társadalmi integrációjának lehetőségeit. A kutatási eredmények egyúttal felhasználhatók olyan hatékony (oktatási, fejlesztési) stratégiák kidolgozásához, amelyek az eltérő nyelvelsajátítási mintákból fakadó különbségek kiegyenlítésre alkalmasak lehetnek.