Az 1990‑es évekre – mintegy Lenneberg örökségeként – a következő radikális gondolatmenet bontakozott ki. Azért említek „radikálisat”, mert az a tábor, amelyik magát a specifikus zavart s annak genetikai meghatározottságát a tanulási mechanizmusok korlátozott működésében feltételezte – például Elisabeth Bates (Bates et al. 1995) – a kutatási irány kezdeteitől kétellyel kezelte. Marchman és Bates (1994) a korai nyelvfejlődési zavarokra, szemben a nyelvtani korlátozottságra alapozó sajátos elképzelésekkel, egy ún. „kritikus szókincs” elképzelést fogalmaztak meg. A grammatikalizáció a holofrázis (’egyszavas mondat’) szakaszt követően bizonyos küszöb-szókincsnagyság (kb. 300 szó) után kezdődik el. Eszerint a nyelvtanfejlődési zavart mutató gyermekeknél a tanulás, a nyelvtani elsajátítás lenne lassabb. A lassabb tempó miatt pedig – mégiscsak megengedve egy nyelvelsajátítási érzékeny periódust – ezek a gyermekek a kései kezdés miatt sosem érnék el a szokványos nyelvtani jártasság szintjét.