A munkajog és minden más jogág szabályai a jogforrásokból ismerhetők meg. A kifejezésnek két jelentéstartalma van. A „jogforrás” szó egyfelől utal a jogszabályt megalkotó szervre – vagyis arra ad választ, hogy ki a jogalkotó –, másfelől jelenti a jogalkotás eredményét, vagyis magát a jogszabályt. A következőkben a versenyszféra munkajogának jogszabályait ismertetjük, közelebbről azokat a nemzetközi (külső) és hazai (belső) szabályokat, amelyeket ismerni és alkalmazni kell akkor, ha valaki munkaviszonyban dolgozik.

 

 

 

A munkajogot érintő nemzetközi szerződésekhez kapcsolódóan a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet (International Labour Organization, ILO) kell megemlíteni. Az ILO az ENSZ szakosított szerve, amelynek Magyarország is tagja. Az ILO elsősorban egyezményeket („conventions”) bocsájt ki, amelyek szintén a hazai jogba történő átültetéssel válnak kötelező szabályokká. Az ILO munkajogi tárgyú egyezményeinek középpontjában olyan témák állnak, mint a kényszermunka és a gyerekmunka tilalma vagy a nők és a férfiak egyenlő bérezése.

 

 

A munkajog nemzetközi szabályai a kötelező átültetés révén végső soron tehát megismerhetők a hazai jogforrásokból.

 

 

Az Mt. 13. § értelmében munkaviszonyra vonatkozó szabály (vagyis jogforrás)

 

A munkajogi tárgyú jogszabályok között kiemelkedő szerepe van az Alaptörvénynek, amely a munka világához közvetve, a törvényeken keresztül kapcsolódik. Az Alaptörvény számos alkotmányos jogot rögzít a munka világára vonatkozóan. Ilyen például a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog (XII. cikk), a napi és heti pihenőidőhöz, valamint a fizetett szabadsághoz való jog (XVII. cikk), az egyenlő bánásmódhoz való jog (XV. cikk) vagy a sztrájkjog (XVII. cikk).

 

A rendeletek kevéssé jellemzőek a magyar munkajogban, de példaként érdemes megemlíteni

 

 

A nem jogszabályok köréből lássuk először a kollektív megállapodásokat. A kollektív megállapodások közé tartozik a kollektív szerződés és az üzemi megállapodás. A kollektív szerződés a munkajog meghatározó intézménye – nem csak Magyarországon –, amely kizárólag erre a jogágra jellemző dokumentum. A kollektív szerződést kötő felek egyrészről a szakszervezet(ek), másrészről a munkáltató(k) vagy munkáltatói érdekképviseleti szervezet(ek). A kollektív szerződés tulajdonképpen az adott munkáltató(k) valamennyi munkavállalójára vonatkozóan olyan helyi, speciális szabályokat tartalmaz – például munkabérre, munkaidőre, pihenőidőre, felmondási szabályokra vonatkozóan –, amelyek a leginkább illeszkednek a két fél érdekeihez. A kollektív szerződés ugyanakkor nem ütközhet törvényi rendelkezésbe. A hatályos kollektív szerződéseket központi nyilvántartásba kell venni.

 

 

Üzemi megállapodást a munkavállalók képviseletében az üzemi tanács köthet a munkáltatóval, együttműködésük előmozdítása érdekében. Az üzemi megállapodás részben vagy egészben akár a kollektív szerződés szerepét is betöltheti, de ennek az a feltétele, hogy a munkáltató nem tartozik általa kötött kollektív szerződés hatálya alá, vagy a munkáltatónál nincs kollektív szerződés kötésére jogosult szakszervezet. A magyar gyakorlatban viszonylag kisszámú üzemi megállapodás létezik.

 

 

A főszabály (diszpozitivitás) alóli kivételeket az Mt. egyes fejezeteinek végén található „Eltérő megállapodások” alcím alatt találjuk. Ezek közé az alábbi szabályok tartoznak.

 

A kollektív megállapodások egymáshoz fűződő viszonya. Az Mt. lehetővé teszi azt, hogy ne csak egy munkáltató és az ott működő szakszervezet kössön kollektív szerződést, hanem több munkáltató vagy akár egy teljes ágazat munkáltatói is megállapodjanak a szakszervezetekkel. A munkajogi hierarchia ezt a helyzetet úgy szabályozza, hogy a szűkebb hatályú kollektív szerződés a tágabbtól – ennek eltérő rendelkezése hiányában – csak a munkavállaló javára térhet el.