A vállalat az életciklus különböző szakaszaiban más-más finanszírozási politikát igényel, mivel más finanszírozási források állnak rendelkezésre. Más lehetőségek közül választhat egy induló vállalat, ahol még nem tudnak felmutatni stabil, hosszú távú pénzügyi adatokat, eredményeket, mint egy hosszú időn át stabilan működő vállalat (gondoljunk például egy hitelfelvételre, ahol a bank nyilvánvalóan a hosszú távon nyomon követhető eredményű vállalat számára nyújt hitelt, és nem vállalja az indulással járó bukási kockázatot). A szervezetek vezetőinek a vállalat méretét és fejlődési potenciálját egyaránt szem előtt tartva kell a finanszírozási döntéseket meghozniuk. Az alábbiakban egy életciklusmodell felhasználásával bemutathatjuk a vállalatok finanszírozásának és pénzügyi menedzselésének sajátosságait.

Az indulás finanszírozása a vállalkozási tevékenység tényleges megkezdéséhez szükséges. A vállalat profiljától függően eltérő lehet a forrásigény (Vecsenyi 2009). A szervezet finanszírozási igénye folyamatosan nő, amihez már sokszor az alapító tulajdonosok megtakarításai nem elegendők. A család, a barátok, a munkatársak, esetleg más vállalatok és az üzleti angyalok nyújthatnak pénzügyi támogatást a finanszírozási igény függvényében. Banki hitel a fokozott kockázatok miatt szinte kizárólag csak magas fedezettel vagy eszközalapon áll rendelkezésre (Béza és társai 2013).

A korai növekedés időszakában a kezdetben lassú értékesítés növekedésnek indul, a bevételek azonban lassabban emelkednek, mint a kiadások, így a növekedés újabb és újabb források bevonását kívánja meg a növekedés ütemétől függően. Ha az újabb források bevonása már túlmegy az informális befektetés lehetőségein, akkor előtérbe kerülnek a nagyobb tőkeerővel rendelkező üzleti angyalok. Bizonyos nagyobb növekedési potenciállal kecsegtető ágazatokban felmerülhet a kockázati tőke bevonása is. Fontos kiegészítő forrást biztosíthatnak a partnerek vagy más vállalatok, intézmények. A növekvő vállalatnál felerősödnek a likviditási problémák, állandó kihívást jelent a bevételek és a kiadások kiegyensúlyozása. A finanszírozási lyukak betömése érdekében a tulajdonosi tőke mellett a rövid távú bankhitel, sőt egyes esetekben a beszállítói kényszerfinanszírozás is megfigyelhető (Béza és társai 2013).

A késői növekedés időszakába már csak a vállalatok egy kis része jut el. Az értékesítés igen dinamikusan nő, sőt a vállalat számára gondot jelent a bővülő igények kielégítése. A magas növekedés fokozódó finanszírozási igénnyel párosul. Ebben a fázisban leginkább működő tőkére van szüksége a vállalatnak. A csökkenő működési kockázatok miatt elkezdődhet a banki hitelek igénybevétele is az intézményes kockázati tőke mellett. A növekedési ütem fenntartásához hozzájárulhat a vállalat tőzsdei bevezetése, mely tőkeemelést tesz lehetővé, ami felhasználható további növekedés finanszírozására (Béza és társai 2013).

Az érettség szakaszában a vállalat dinamikus növekedése lelassul, az értékesítés nem nő tovább, majd a vállalat lassacskán stabilizálódik. A finanszírozási igény ebben a fázisban visszaesik, ugyanakkor egyszerűsödik a forrásokhoz jutás, ahogyan a lehetőségek bővülnek, sőt sokszor a bankok kínálnak hiteleket a vállalatoknak. Itt érvényesül igazán az a mondás, hogy szívesen adok hitelt annak, aki nem kéri és nincsen szüksége rá, viszont gyanús az, aki forrásigénnyel lép fel (Béza és társai 2013).

A vállalatnak az érettség fázisába érve fel kell készülni a további életútra, ugyanis megújulás hiányában elkezdődik a hanyatlás, a bevételek először lassú, majd egyre gyorsuló erodálása (Béza és társai 2013). Az életciklus hanyatló szakaszában ismét előtérbe kerülnek a pénzkímélő technikák (lásd: bootstrapping), illetve a működés finanszírozására hitelviszonyt megtestesítő kötvénykibocsátással reagálhat a vállalat. Amennyiben ezek alkalmazása már nem elegendő, a költségek visszaszorítása érdekében a munkaerő fokozatos csökkentésével, a termelőeszközök eladásával megkezdődik a vállalat fokozatos leépítése.

A pénzügyi menedzsment központi kérdése a vállalat likviditásának biztosítása. A pénzszükséglet – mely lehet akár átmeneti, akár tartós – kapcsolódhat már fennálló vagy jövőbeli fizetési kötelezettséghez, de lehetséges, hogy valamely tervezett projekt megvalósításához szükséges likvid forrás. A pénzügyi tervezés egyik lehetséges megközelítése ugyanazt a mérlegszemléletet követi, ami a számvitelből már jól ismert. Eszerint van egy bevételi (forrás) és egy felhasználási (eszköz) oldal. A bevételi (forrás) oldalt hagyományosan belső és külső finanszírozási forrásra szokás felosztani. A 6.2. ábra a finanszírozási források lehetséges alternatíváit mutatja be.

Belső finanszírozás alkalmazása során a vállalat nem von be külső forrást a működésbe, belső források felhasználásával igyekszik finanszírozni a felmerülő forrásigényeket. Ilyen belső forrás például a nyereség visszaforgatása, a vagyonátrendezés (például meglevő eszközök eladása), illetve más bootstrapping technikák alkalmazása.

A bootstrapping (máshol: bootstrap finance) pénz nélküli önfinanszírozást jelent. A fogalom szinte bármilyen konstrukcióra ráhúzható, amelynek célja, hogy ugyanazt az eredményt alacsonyabb finanszírozási igénnyel oldja meg a vállalat. Ez lehet akár célszerszámok rövid távú kölcsönzése (a beszerzés helyett), használt eszköz vásárlása (új helyett), de akár a vállalkozó személyes banki forrásainak felhasználása (a vállalat formális hitelfelvétele helyett).

Az adósságjellegű finanszírozási formák jelentik a külső források egyik nagy csoportját, amely még további alcsoportokra bontható: nem intézményes és intézményes finanszírozási formákra. Általánosságban elmondható, hogy ennek a finanszírozási formának az az előnye, hogy a vállalatnak nem kell a tulajdonosi jogait vagy a profit egy részét feladnia annak érdekében, hogy forráshoz jusson. Ezzel szemben viszont kötelezett lesz kölcsönzött tőke visszatörlesztése mellett egy meghatározott mértékű kamat fizetésre is (Abbasi et al. 2017). Az intézményes formákba a bankhitel, a különböző lízingkonstrukciók és a faktoring tartozik. Ezek közös ismertetőjele, hogy erre szakosodott, a tevékenység végzéséhez hatósági engedélyekkel rendelkező intézmények üzletszerűen nyújtják. Visszatérő probléma, hogy ezen intézmények jogszabályi és saját belső szabályaik szerint vállalnak kockázatot, aminek kapcsán felmerülhet az a kritika a kisvállalatok részéről, hogy „az kap hitelt, aki előtte bebizonyítja, hogy nincs rá szüksége”.

A bankhitel a külső adósságjellegű finanszírozás egyik leggyakrabban használt formája. A konstrukcióban a pénzintézet a vállalat rendelkezésére bocsátja a szerződésben meghatározott pénzösszeget, amelyet a vállalat köteles a szerződésben foglaltak szerint, meghatározott időintervallumon belül, kamatokkal és egyéb költségekkel együtt megfizetni. Az MKKV-k a nagyvállalatokhoz képest hátrányban vannak a banki hitelezés során, hiszen a fajlagos tranzakciós költségek magasabbak egy kisebb hitel esetében, emellett az információs aszimmetria magasabb, mivel az MKKV-król rendelkezésre álló pénzügyi információk kevésbé megbízhatóak. A magasabb kockázat miatt az MKKV drágábban jut hitelhez.

A lízinggel tárgyi eszközök vásárlását tudjuk finanszírozni. Ugyanúgy havi díjat kell fizetnie a vállalatnak, mint a hitel esetében. A legfontosabb különbség a kettő között, hogy a klasszikus bankhitel esetében pénzt folyósítanak az ügyfél számára, lízing esetében pedig egy tárgyi eszközhöz jut hozzá (Abbasi et al. 2017). A lízing előnyei közé tartozik, hogy alacsony kockázatú, mivel a lízingtárgyon kívül más eszköz nem terhelhető a lízingkötelezettség miatt, alacsonyabbak az elvárások a hitelképességet illetően, gyorsan hozzáférhető, és a lízingelt eszközzel ki lehet termelni a lízingdíjat (Béza és társai 2013). Hátránya pedig, hogy drágább, mint a banki hitel, mivel a lízingcégek általában banki hitelből finanszírozzák a tevékenységüket, ezért ahhoz képest még a saját haszonelvárásukkal drágábban tudják nyújtani a szolgáltatást (Béza és társai 2013).

A faktoring a vevői követelések készpénzre váltásának folyamata, melynek során a faktor átvállalja a vevői követelésekkel járó kockázatot és annak kezelését. Előnye, hogy a likviditási helyzet javítható általa, hátránya, hogy a vállalat a vevői követelések valódi értékéhez képest alacsonyabb, a faktor szolgáltatási díjával csökkentett értékben jut hozzá a pénzéhez (Abdulsaleh–Worthington 2013).

A nem intézményes finanszírozás nyújtói a vállalat működésében érdekelt partnerek. Ezek között elsőként említhetjük a tulajdonosi kölcsönt, amelyet azonban nagyon sok, a legális/nem legális működés szélén egyensúlyozó vállalat használ, így ez a forma időről időre a hatóságok fokozott érdeklődését váltja ki. További lehetőségként említhető a szállítói „hitel”, illetve a vevői előleg, amely kifejezetten a cash flow-k időzítését segíti az adott vállalatnál.

A közösségi finanszírozás egyes típusai is a nem intézményes külső finanszírozás kategóriájába esnek. Ilyen például a jutalomalapú és a hitelalapú (peer-to-peer, P2P) közösségi finanszírozás. A jutalomalapú közösségi finanszírozás induló vállalatok forrásszerzésére, már meglévő vállalatok bővítésére vagy személyes kreatív projektek finanszírozására is használható. A közösségi platformon a támogatók általában valódi termékeket vagy szolgáltatásokat kapnak jutalmul a forrásnyújtásért cserébe (Kuti–Madarász 2014). A hitelezésalapú közösségi finanszírozás során internetes platformok közvetítésével történik az egyéni hitelezőktől érkező források személyi kölcsönként való kihelyezése az igénylők felé. Ez a fajta pénzügyi közvetítés fedezet nélkül, magas kockázat mellett zajlik (Kuti–Madarász 2014).

Egyes szakirodalmi források (lásd pl. Béza és társai 2013) a lehetséges finanszírozási formák között említik például a váltót és a csekket, de véleményünk szerint ezek nagy részben már meghaladott konstrukciók.

A külső finanszírozás másik nagy csoportjába, a tőkejellegű finanszírozási formákba tartozik az új tulajdonosok bevonásán túlmenően az informális befektetők, az üzleti angyalok és a kockázati tőke bevonása. Az informális befektetésre tipikus példa a családi-baráti befektetések bevonása (3F), melyek előnye, hogy rugalmas, alacsony kockázatú és alacsony hozamelvárású források. Az üzleti angyalok jelentős vagyonnal és üzletirányítási tapasztalattal rendelkező magánbefektetők, akik olyan, már működő vagy éppen alakuló kisvállalatba fektetnek be, amellyel sem rokoni, sem más kapcsolatban nem állnak (Makra–Kosztopulosz 2004, Vecsenyi 2009). Az üzleti angyal befektetések előnye, hogy szakmai tudással és kapcsolati rendszerrel is támogatják a vállalkozót a pénzügyi forrásokon túl. Hátrányuk viszont a korlátozott hozzáférés és a magas hozamelvárás.

A tulajdonositőke-alapú közösségi finanszírozás a részvények olcsó kibocsátását teszi lehetővé olyan közösségi finanszírozást nyújtó platformokon keresztül, ahol a befektetők kis összegért juthatnak hozzá tulajdonrészhez a vállalatokban. Előnye, hogy olyan szervezetek is forrásokhoz juthatnak általa, amelyek nem célcsoportjai a kockázati tőkének, az angyali befektetéseknek, a kormányzati programoknak (Kuti–Madarász 2014). Hátránya viszont, hogy kevesen rendelkeznek tapasztalattal Magyarországon az ilyen jellegű források bevonása kapcsán, így a vállalkozók ódzkodnak tőle.

Kockázati tőkét intézményes és professzionális befektetők nyújtanak olyan, tőzsdén nem jegyzett vállalatok számára, melyek magas kockázatúak és nagy növekedési potenciállal bírnak. Befektetésükért cserébe ideiglenes tulajdonosi jogot szereznek a vállalatban (Béza és társai 2013, Potter–Porto 2007). Ennek a típusú finanszírozásnak az előnye, a nagyobb összegű forrás bevonásának lehetősége mellett, hogy a kockázati befektető szervezet aktívan részt vesz a vállalat stratégiai tervezésében és a döntéshozatalban, amellett, hogy segít az MKKV-knak a szervezeti problémáik megoldásában (Abbasi et al. 2017). A kockázati tőkebefektetések hátránya, hogy a magas kockázat mellett nagy a bizonytalanság és az információs aszimmetria is, így a befektetők hozamelvárásai magasak (Abdulsaleh–Worthington 2013).

A kisvállalati szektor tőkestruktúra-döntéseire jellemző, hogy a belső forrásokat részesítik előnyben, melynek oka egyrészt, hogy a belső források információinak nincsen költségvonzata a vállalatok számára, másrészt a tulajdonosok a lehető legkevesebb beleszólást szeretnék a vállalatuk működésébe, sőt nem szívesen szolgáltatnak még információt sem külső felek számára. Az információs aszimmetria és a potenciális visszaélések (opportunizmus, megtévesztési kockázat) miatt a külső finanszírozók, így a hitelnyújtók is pluszinformációkat, biztosítékokat követelnek meg, amelyeknek további költségvonzata van. A külső forrásokhoz jutás alapfeltétele a szervezet nyereséges, megbízható működése, a kisvállalatok egy jó részénél azonban kreatív könyvelés zajlik, amivel minimalizálják az adófizetési kötelezettségüket és csupán minimális nyereséget mutatnak ki. Ezt viszont a külső forrás nyújtója a vállalat alacsony hatékonyságaként értékeli, és ennek megfelelően „árazza” a hitelt. A fentiekből egyenesen következik, hogy a kisvállalatok számára a külső forrásbevonás potenciálisan drága, az információs költségek és a pénzügyi ellehetetlenülés kockázatai magasak, ami igencsak megdrágíthatja a külső forrást. Így a kisvállalatok elsődleges pénzügyi lehetőségét a belső források teszik ki. A kisvállalati tulajdonos csak akkor fordul külső finanszírozóhoz, ha teljes mértékben kimerítette a belső források nyújtotta lehetőségeket (Béza és társai 2013).