Persze ez csak egy gondolatkísérlet, nem történelmi-tudományos állítás volt. A lényeges üzenet, hogy a demokrácia legalapvetőbb feltétele az életet átható zsigeri szintű közjavak léte, mert a közjavakkal való foglalkozásból lehet közügy.1 Ha ilyen nincs, minden demokratikus intézmény gyökértelen és lényegében felesleges marad. Sokszor egyfajta demokratikus kultúrát gondolunk a legszükségesebbnek, pedig annál fontosabb alapfeltétel a közszolgáltatások és a közjavak léte. Például, ha egy országban minden közszolgáltatást a helyi törzsek biztosítanak, akkor nem lehet oda országos szintű demokráciát bevezetni; nem a demokratikus kultúra hiánya miatt, hanem mert nem visz sem érdek, sem érzelem a törzsön kívüli szempontok figyelembevételére – ekkor pedig a demokratikus vitának vagy a szavazási eredmények elfogadásának nincs sem érdek-, sem érzelmi alapja. Ha az Európai Unióban a közjavakat (közoktatástól a határvédelmen át a sportsikerekig stb.), minden, a hétköznapi életet zsigerileg érintő közjavat a tagállami szint biztosít, akkor nincs alapja az uniós szintű demokráciának, bármennyire meglennének a kulturális gyökerei.

 

 

 

Tehát a demokrácia csak ott marad fenn, ahol sok fontos közös ügyünk van, és ahol a fontos ügyeink jelentős része közös ügy is egyben. Csak ekkor lehet elég érdeklődést és elég erőforrást elvárni a közösség tagjaitól az intenzív és rendszeres közös belső vitákhoz és döntésekhez.

 

 

Ez számos, alapvetően közösségi kérdést és vitát általános szabályok és törvények hatáskörébe utalhat (és ezáltal kiveszi az élő közösség kezéből).

 

 

Ez persze egy piszlicsáré példa arra, hogy a Magyarország demokratizálódásának egyik korlátja a jog rosszul értelmezett uralma: amely megmondja azt az élet minden kis momentumában, hogy mit lehet és mit nem, ahelyett, hogy elrendezné, miről kik dönthetnek és ki vállalja a felelősséget.

 

 

Így van jogszabály arra, hogy egy iskolában mi lehet ebédre, mi lehet a folyosón, mennyi legyen a hőmérséklet a termekben, hol lehet dohányozni, hány fősek lehetnek a kollégiumi szobák stb. Mert ezt valami „jó szándékú” hatóságok előírják. Valójában minden demokratikus közösségnek az első számú feladata, hogy harcoljon a jogért, hogy ezeket a természetjogilag őt érintő döntéseket visszaszerezze, és a saját hatáskörébe vonja. Szerencsére a magyar jog elég rugalmas (más szempontból slendrián), hogy erre törvénytisztelő magatartással is számtalan lehetőség nyílik. Csak elég erő kell ahhoz, hogy észrevegyük, feltárjuk, hogy ezek a mi közösségünk ügyei, és merjünk nemet mondani a külső szabályokra való hivatkozásra.

 

 

De a túl erős belső szabályok is hasonlóan antidemokratikusak lehetnek: ahol a korábban hozott szabályok túl széles körét fedik le az életnek és nehezen megváltoztathatók, ott lényegében kiváltásra került a demokrácia. A Rajkban lényegében minden szabályunk ellenében kérhető méltányossági kérelem, és minden korábbi szabály megváltoztatható (de legalább olyan súlyú közösségi felhatalmazással, mint ami az eredeti szabály mögött állt). A múltbéli döntések, még ha demokratikus alapon álltak is, nem falhatják fel a jelenbéli és jövőbeli demokráciát! Sőt, az igazán erős hagyományok és hosszú távon fennálló szabályok akkor és azért erősek, mert időről időre komolyan megkérdőjeleződnek és megvitatva megerősíti őket a közösség.

 

 

Ez nagyban hasonlít az előző antidemokratikus tévúthoz. Általános érv az is, hogy nehogy már a tanulók döntsenek arról, mi legyen a tananyag, hisz az szakmai kérdés. Nehogy már diákok döntsék el, ki való egy intézménybe, hiszen ehhez pedagógiai tapasztalatra van szükség; tehát ez is szakmai kérdés. Nehogy már laikusok döntsenek egy komoly intézmény költségvetéséről, hisz ez is szakmai kérdés.

 

 

„Minden generáció csinálja meg a maga kollégiumát!” – így szól a Rajk egyik szép tételmondata. De ez a követelmény (felhatalmazás) a legingoványosabb csapda is egyben. Kultúraátadás és szocializáció kell, de ez egyben teher minden új belépőnek. Minden erős közösségben kialakulnak közös hitek és azokhoz kapcsolódó tabuk, amiket „nem ér” feszegetni. Egy demokratikus közösségben viszont a legalapvetőbb tabukat is „ér” feszegetni, még azt is akár, hogy miért vagyunk demokratikusak.

 

 

Az újsütetű populizmus („politikai inkorrektség”) pont ennek hiányát lovagolja meg. Hogy lehessen kimondani tabudöntögető dolgokat. De pusztán azért, mert tabudöntő valami, még nem lesz igaz egy demokratikus közösségben sem – bár a bizsergető újdonság és lázadás hangulatot ad. Mégis, ha demokráciát akarsz, fogadd el, hogy minden megkérdőjelezhető.

 

 

A Rajkban szinte végletesen sok minden védi a közjavak-közügyek kritikus szintjét. (Fontos látni, hogy nem a maximum a cél; nem akarunk kommunát vagy kommunizmust!) Nagyon sok vita van a magánszféra és a közösség határairól. De amikor vita lehet arról, hol lehet dohányozni, ki-kivel lakhat együtt, értékvita folyik arról, hogy ki-mit gondol például a nemzetről vagy a liberalizmusról, és arról is, hogy melyik hangfaltípus ad jobb basszust, akkor azért érezhetjük, hogy ez a közösség nehezen engedi ki a kezeiből a potenciális közügyeit.