Ez a tanulási modell pedig elsősorban a jól strukturált (lexikális) tudás átadásában eredményes. Viszont meglehetősen rossz az egyéni igények kielégítésében, a rosszul strukturált, „bonyolultabb” problémák megoldására való felkészítésben, a kreativitás felszabadításában, az értékek és készségek – különösen a közösségi érvényesüléshez szükséges készségek – fejlesztésében, a felfedezés élményének átadásában.

Sokat kritizálják a magyar iskolarendszert, hogy túlságosan a lexikális ismeretekre fókuszál, és bár sokszor próbálták már a tantervet átalakítani – a végén valahogy ez az alapjelleg mindig megmaradt. Úgy érzem, ennek oka az alapvető viszony logikájában és az ehhez kapcsolódó tudás-tanulás-tanítás fogalmak értelmezésében rejlik. Amíg a szülő-gyerek-iskola viszony alapvetően nem közösségi és dominánsan antidemokratikus, addig a legjobb esetben is egyirányú tudásátadás- vagy szolgáltatásjellegű lesz a tanítás. Ez a tanítási módszertan pedig egyszerűen a lexikális tudás átadásában jó, ebben versenyképes, és nem utolsósorban a szereplők is ebben lesznek érdekeltek.

Persze vannak jó iskolák, amelyek rengeteg kreativitással próbálják a rendszeren belül a legjobbat elérni: van sok csoportmunka, projektek, csoportbontások és egyénre szabott fejlesztések.

Az egyik divatos hívószó az „élménypedagógia”. Az „élmény” szó sok szép asszociációt kelt az egyszeri szülőben, diákban. Az élménypedagógia lényege valóban, hogy a tanulás pozitív élménnyé váljon – egyfajta kreatív „flow” állapot legyen. Ez valóban ígéretes, de a gyakorlatban sokszor félreértik. A tanulás nem önmagáért jó dolog, ne önmagáért legyen élmény! Sőt az öncélú tanulás akár döntésképtelenséget, valamilyen beragadást is jelezhet – ez az egyén egyetemista vagy felnőtt korában releváns probléma lehet. Ezzel szemben a tanulás kemény, sok önfeláldozással és lemondással járó feladat, úgy is mondhatnánk: munka. Ne hazudjunk hát a gyerekeinknek, diákjainknak! A félreértett „élménypedagógia” céltalan szórakozást, és a legrosszabb esetben „vicces” tanárt jelent. Ehhez képest a valódi élmény nem pusztán a tanulás mint időtöltés, hanem a felismerés! Az élmény alapja inkább a tudásvágy és annak kielégítése.

Az alternatív paradigma szerint a tudás egészen mást jelent a lexikális ismeret halmazához képest: információk, elméletek és gyakorlati megvalósítás tapasztalatainak szinte korlátlanul sokféle összekapcsolódását. A tudás ebben a megközelítésben a diákok-pedagógusok és a külvilág közti interakciókban alakul ki.

Tudásátadás helyett a tanulás-tanítás egy közös alkotó és felfedező folyamat (ami valóban élmény is egyben). Ennek a csodás folyamatnak a tanulóközösség minden tagja az alkotó része: az is, aki új kérdéseket tesz fel, aki információkat keres és hoz be, a kételkedő (netán kekeckedő), sőt az éppen lemaradó is, akinek el kell magyarázni az új felfedezést. Persze ezeken kívül is még számtalan hasznos szerep alakulhat ki a közös munka során.

Közben a tanár-mentor szerepe az, hogy ennek a felfedező közösségnek segítsen kereteket adni, mutasson perspektívát – ajánljon fel alternatív módszertanokat, válaszoljon a kérdésekre, és bátorítson akkor is, ha nem tud válaszolni. Találjunk együtt válaszokat! A tanár szerepéről persze sokat kellene még írni, de a legfontosabb talán nagyon egyszerűen hangzik: úgy általában legyen lelkes, higgye el, hogy egy kreatív alkotófolyamat része! Ez egy csodálatos életpálya, hihetetlen társadalmi értékteremtés, de közben nagyon nehéz lelkileg és szakmailag is.

A Rajk-modell tanuláselemének fő tanulságai: