Egy demokratikus közösségben nem kell, hogy a tagok egyenlőek, és különösen nem szükséges, hogy egyformák legyenek. A Rajk például kifejezetten törekszik arra, hogy nagyon különböző családi hátterű diákokat vegyen fel. De ezt csak azért teheti meg, mert nagyon erős közösségépítést folytat a felvételi után. Ugyanis, ha egy közösségben tartós és mély árkok választanak el egyes csoportokat egymástól, akkor a demokrácia nemcsak fenntarthatatlan lesz, de akár károssá is válhat. Ez a szabály van valahol a mögött a felismerés mögött is, hogy széles középosztály nélkül nagyon instabillá válhatnak a nagytársadalmak tömegdemokráciái is: polgárháborúhoz vagy a többség diktatúrájához vezethetnek. Ha egy csoport folyamatosan kisebbségbe kerül, az nagyon frusztráló, és alapjaiban ássa alá a demokráciába vetett hitét.

 

 

Minden demokrácia alapja tehát a közösségépítés. Ennek a Rajkban két fő útja van.

 

Rajkosok vagyunk, hellyel-közzel ugyanazt gondoljuk arról, hogy ez mit jelenthet, és nem kérdőjelezzük meg a másik „rajkosságát”. Létezik – egy persze folyton, lassan változó – konszenzus arról, hogy illik viselkedni az együttélésünk során. Közös ünnepeink, katartikus emlékeink vannak (sztorik, amiket jól esik meghallgatni ezredszer is, persze mindig kicsit más formában, mint a népmeséket vagy régi harcosok nagy tetteit). Vannak írott és íratlan szabályaink, rituáléink, saját várunk (épület) és persze focicsapatunk, amely különböző egyetemi bajnokságokban indul („Makarenkói pofon” a neve, mert naná: van egy csomó belső poén, utalás, kívülről érthetetlen tolvajnyelv is).

 

 

A Rajkban mindenki ismer mindenkit legalább névről, fontos tulajdonságairól, legalábbis hall nevezetesebb cselekvéseiről. Sokat teszünk azért, hogy az egyénnek változatos kapcsolathálója alakuljon ki. A Rajkot ugyanis sok kisközösség alkotja (erősebb és lazább baráti, szakmai kapcsolatok, különböző mikroidentitásokra épülő kis csoportok), amelyek között viszont nagyon sok személyi átfedés és átívelő kapcsolat van. Így épül ki a nagyközösségnek a sűrű szövete. Ezért nem tudnak tartósan kialakulni stabil, egymással ellentétben álló klikkek (persze időnként létrejönnek, de szinte mindig feloldódnak pár hónap alatt).1

 

 

A demokratikus fórumoknak két halála van: a döntésképtelenség és az érdektelenség. A sehova sem vezető viták, bohózatba forduló szavazások pokollá tehetik a mégoly elkötelezett demokraták közösségeit is. Ezzel szemben a demokratikus vitának és döntéseknek a közösség ünnepeivé kell válniuk, és a nehéz konfliktusokat katarzissal kell feloldaniuk. Ez pedig alapvetően technika kérdése, amiről széles szakirodalom van, amiből lehet tanulni.

 

 

Nem tartunk ügydöntő szavazást arról, hogy holnaptól szűnjön meg a globális felmelegedés vagy hogy az örök életet elvben támogatjuk! Csak olyan kérdéseket vitatunk meg és döntünk el, amire ráhatásunk van, amelyből levonható a döntés következménye és az elhatározott cselekvés. Ehhez sokszor többszintű vitára van szükség (kiscsoportok vagy a DB vitatja meg az alternatívákat, a pontos kérdésfeltevést és a szükséges magyarázatokat). Ehhez képest jelenleg a világban és Magyarországon is a népszavazás intézményrendszere nem felel meg ezeknek a kritériumoknak.

 

 

A Rajkos szavazási rendszer folyamatosan zárja ki az irrelevánssá vált döntési alternatívákat. Ez nagyon fontos, mert pusztán azzal, ha nem így bonyolítjuk le a szavazást, olyan eredményre juthatunk, amivel a közösség nagyobbik része nem elégedett (és itt ugyancsak jó ellenpéldák a végtelenül, igen-nemre leegyszerűsített, brexittípusú népszavazások és konzultációs kérdések). Mindig lehet nemmel szavazni. (Sokszor felmerült a kérdés, de hát csak egy jelölt van, akkor is? Igen, ilyenkor a nem szavazat azt jelenti, hogy nem töltjük be ezt a tisztséget, nem adjuk ki ezt a díjat – ennek minden következményével! Nagyon fontos ezekben a helyzetekben, hogy legalább a közösség vezetői – jó esetben a vitavezető – ismerjék, és értsék is a saját szabályzatukat, meg tudják magyarázni, hogy az egyes szavazatoknak mi a jelentése, miből mi következik, és akár azt is, hogy az egyes szabályoknak mi a háttérértelme). Nem alakulhat ki döntetlen – ilyenkor előre meghatározott szabályok alapján, de el kell dőlnie a kérdésnek (lehet az sorsolás vagy valakinek a szavazata egy hajszállal nagyobb súlyú – a Rajkban a DB titkáré az; de döntés, azaz katarzis nélkül nem zárunk le drámát). És végül nem születhetnek egymásnak ellentmondó döntések egy ülésen (egymás utáni üléseken nyilván a frissebb felülírja a régebbit). Ez is oly triviálisnak tűnik, pedig sajnos még a szakkollégiumi gyakorlatban (de nem a Rajkban) is tudunk példát arról, hogy egy szavazás után páran elhagyták a termet, ekkor gyorsan újra szavaztak ugyanabban a kérdésben már más eredménnyel – hosszú ideig mérgező konfliktus magvait szórták el ezzel.

 

 

 

Klasszikus antidemokratikus gyakorlat, hogy döntési kényszert hoznak létre – több száz oldal átnézésére adnak irreálisan kevés időt, nem hozzáférhetők a döntéshez szükséges adatok és érvek, vagy elbújtatják az igazi döntési kérdéseket (salátatörvények, kisbetűs kiegészítések). Ezeket a gyakorlatokat csírájában kell kiirtani egy hiteles demokratikus közösség gyakorlatából. Ha akár csak ennek vélelme felmerül, legyen rá lehetőség, hogy akár a közösség kisebbségi része is azonnal leállíthassa a döntést (ilyen a Rajkban élesben nem igazán merül fel, mert a korábbi döntés-előkészítő fázisban fennakadnának az ilyen praktikák).

 

 

Persze a másik oldali elhajlás is veszélyes. Olyan szabályokat kell alkalmazni, amelyek mellett egyszerűen nem kifizetődő az obstrukció alkalmazása. Az obstrukció csak akkor indokolható, ha egyébként sem működik a demokratikus folyamat – akkor ez egyfajta sztrájk, de ekkor is a demokratikus folyamat lejáratását jelenti. Ezért minden demokráciának védenie kell magát az obstrukció ellen. A demokrácia rengeteg előnyéről van szó itt, de ki kell mondanunk, hogy a reakciógyorsaság gyenge pont lehet, amire oda kell figyelni.