A jó melléknevünk ugor kori örökség, alapszava *jama alakú lehett, mai hanti megfelelője jǝm, manysi megfelelője jomas (az -s képző). Mielőtt megnéznénk, hogyan lett e szavunkból sok, nézzük meg, milyen hangváltozások révén jött létre maga a mai jó hangalak a kikövetkeztetett ugor kori *jama hangsorból! Az egyik ilyen hangváltozás az m > v gyengülés (a gyengülésről lásd a 4. fejezetet), amely jelenségre a szakirodalomban legtöbbször a kelta nyelvekből látni példákat; olyanokat, mint walesi têr (ejtsd: tér) ’tiszta’ + mêl (ejtsd: mél) ’méz’ > terfel ’tisztított méz’ (ejtsd: tervel).1 A *jama-ból is így lett az ősmagyarban *jawa (az m-hez hasonlóan, két ajakkal képzett w-vel), majd az ómagyar kor végére java (a mai magyar v-vel). Megjegyzendő, hogy szó belseji m-et tartalmazó szavainknak csak egy része esett át ezen a változáson, más részük nem: lezajlott ugyanez például a név és a nyelv szavaknál (vö. manysi nam, finn nimi ’név’; déli manysi n’iləm ’nyelv’, északi lapp njálbmi ’száj’), sőt (ahogy a szó végi magánhangzókról szóló fejezetben láttuk) a nyúl szavunkban is, ahonnan a w később nyomtalanul eltűnt, de nem történt meg a változás a hím és a szem esetében (vö. manysi χum ’férfi’, komi komi ’komi (ti. ember)’; manysi sam, finn silmä ’szem’).

 

 

Hasonló fejlődés eredménye a só és a sav, a hű és a hív (pl. híven, hívek) kettőssége is (további példáktól most eltekintünk).

 

 

Könnyű tehát belátni: alapnyelvi eredetű szavainkból egész szócsaládok nőhetnek ki, és a tagok száma bennük százakra rúghat. Mint láttuk, az ugor alapnyelvi *jama esetében nem kellett ehhez más, mint néhány szóhasadás, néhány további hang- és jelentésváltozás, valamint a fő szóalkotási módok (képzés, összetétel, elvonás) használata. És természetesen sok-sok évszázad, sok-sok generációnyi beszélővel.