1991-ben két alkalommal az északi, 1992-ben és 1993-ban egy-egy alkalommal a keleti hantik között végeztem terepmunkát. Mivel népzenekutató vagyok, elsősorban énekeik érdekeltek, s ezzel kapcsolatban az is, hogy mikor, hogyan és mit énekelnek.

1991 januárjában az északi hantik között egy medveünnepen vettem részt Schmidt Évával együtt.1 Igaz, a medveünnep nem volt egészen „valódi”: azt az északiak „külföldiek”, vendégek, kutatók számára rendezték. Rajtunk kívül voltak ott orosz és észt kutatók is. Ezért olyan medvének tartották az ünnepet, amelyet már megünnepeltek, de az ünnep valódi volt, az éneklés szintén.

A medveünnepen három férfi énekelt hagyományos módon. Az énekeknek határozott sorrendjük van, hogy mikor melyik dalt kell énekelni. Vannak kötelező énekek, amelyeknek mindig el kell hangozniuk, és vannak olyanok is, amelyek kihagyhatók pl. egy rövidebb medveünnep alkalmával. Az énekeket mindig egy-egy férfi adja elő a medve fejével szemben állva, de előfordul, hogy kétfelől többen felállnak mellé, fogják egymás kezét, és mintegy „kíséretként” énekelnek: az ő énekük értelmetlen szótagokból, dünnyögésből áll, és teljesen független a fő énekes által előadott dallamtól, csak a tempó, a ritmus hasonló, azt a közösen előre-hátra himbált kezek adják meg.

A többnapos medveünnep a hantik egyik fő éneklési alkalma. Ilyenkor előadják a különböző istenségek és bálványszellemek énekeit. Ezek igen hosszúak, több száz sorosak, több óra hosszat is tarthatnak. Nem olyan előadást kell elképzelni, mint Európában a színpadon, amikor az előadók fegyelmezetten csakis az előadásra összpontosítanak, amit semmi félbe nem szakít, a közönség pedig szintén fegyelmezetten ül a helyén, és szinte meg sem moccanva figyeli az előadást. Ez nem is lehetséges, hiszen a medveünnep több napig tart, bár éjszaka van egy kis szünet. Az énekes a két és fél óra hosszat tartó ének közben bereked, megszomjazik. Akkor odalép a medve feje mellé tett vizeskancsóhoz, pohárhoz, tölt magának egy kis vizet, iszik, aztán visszamegy a helyére, és folytatja az éneket. Az is előfordult, hogy egyikük ivás után megkérdezte: „Hol is tartottam?” Egy másik férfi a közönségből megmondta, s akkor folytatódott az ének. Persze hantiul beszéltek, én nem értettem, de Schmidt Éva igen, kérésemre ő fordította le nekem a kérdést és a választ.

A közönség a ház földjére terített rénszarvasprémeken ül, figyel is, mást is csinál. Ne feledjük, hogy a medveünnep egész nap és több napon keresztül tart: a közönség eszik, például a levágott rénszarvasok húsát. Ezzel kapcsolatban is megtörtént, hogy amikor kaptam egy tál rénszarvashúst, és vittem Évához, valaki rémülten loholt utánam, kérdezte, hogy ettünk-e már belőle. Nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy még nem nyúltunk hozzá. Elvitte, és hozott egy másik ugyanolyan tál ugyanolyan húst. Annyiban nem volt ugyanolyan, hogy amit én kaptam, az olyan rénszarvas húsa volt, amit nőknek nem volt szabad enni, ő pedig egy olyan rénszarvas húsából hozott, amiből nők is ehettek. Aztán a közönségben persze gyerekek is voltak, akik lefeküdtek a prémekre aludni: ez felnőttekkel is előfordult. A felnőttek időről időre ki is mentek cigarettázni és/vagy könnyíteni magukon. Mindez az énekesekre is vonatkozott: amikor valamelyik végzett az ő énekével, egy másik férfi következett egy másik énekkel, ő pedig evett, ha éhes volt, és szükség esetén könnyített magán.

Ekkor fogott meg először a hantik éneklésének módja. Nehéz elmondani, hogy mennyire különbözött a színpadi énekléstől: nem kellett gyönyörűen és tisztán énekelni, mint egy operaénekesnek vagy egy színpadon előadó, európai népdalénekesnek. Később kiderült, hogy a mindennapi beszédet az istenségek, bálványszellemek nem értik, nekik énekelni kell. A medve egy nemzetség őse, bálványféle: ezért kell a medveünnepet tartani, és nem lehet, nem elegendő neki mesélni. Énekelni kell, de ebből a szempontból csak az a lényeg, hogy az előadás módja különbözzék a beszédtől. Volt olyan ének, amelynek egy részét az előadó úgy énekelte, hogy egy-két-három hangon mozgott, aztán hangja le- vagy felugrott egy kicsit. Vissza az egy-két-három hangra, aztán megint le- vagy felugrás. Jó énekesnek nem az számított, aki csodálatos dallamokat tudott gyönyörű tisztán előadni, hanem az, aki sok szöveget ismert. Minél több szöveget ismert valaki, annál jobb énekesnek számított, mert az éneknek nem a dallama és nem az előadásmódja, hanem a szövege volt fontos.

Minden medve elejtésekor medveünnepet kell tartani. Azon a vidéken nem lehet egy akkora állatot figyelmen kívül hagyni, mint a medve, hiszen egy nagyobb medve húsát több napig eheti az egész közösség. Ugyanakkor tilos elejteni, ezért bocsánatot kell tőle kérni: ezt és az elejtett medve szellemének szórakoztatását szolgálja a medveünnep. Nem a közönséget, hanem a medve szellemét kell szórakoztatni és kiengesztelni többnapos énekléssel. Az énekek nem feltétlenül követik egymást szünet nélkül: ha szünet van, akkor a közönségből néhányan táncolnak a medvének, vagy egy citera formájú hanti hangszeren játszik valaki, ha van a közönségben, aki tud. Volt egy szünet, amikor ez a kettő egyszerre történt, de a zenének és a táncnak látszólag semmi köze nem volt egymáshoz. A hantik nem zenére táncolnak, hanem anélkül, a zenészek pedig nem foglalkoznak azzal, hogy közben táncol-e valaki. Ez a medveünnep életre szóló élmény volt nekem. Több ilyenen nem tudtam részt venni, mert medvét télen ejtenek el, tehát a medveünnepet is télen tartják, én pedig a továbbiakban mindig nyáron utaztam a hantikhoz.

1991 nyarán szintén Schmidt Évával több északi hanti helységben is megfordultam, de akkor komoly gyűjtést nem tudtam végezni: nem volt szerencsém, nem találkoztam olyan énekesekkel, akik hajlandók lettek volna nekem énekelni. Éva azonban fölvett énekeket, többek között egy északi hanti férfitól egy motivikus dallamra elénekelt 12 szöveget. Ennek vizsgálatából az is kiderült, hogy nemcsak a szöveg szerkesztésének vannak meg a szabályai, hanem a dallam szerkesztésének is: persze azok teljesen mások, főleg az, hogy melyik dallammotívum lehet kezdő és záró szerepben, és melyik után melyik következhet. Ha belegondolunk, elképesztő, hogy különböző szabályok szerint improvizálják a szöveget és a dallamot egyaránt: európai ésszel ez felfoghatatlan. Ők persze nem gondolatban szerkesztik sem egyiket, sem másikat, hanem érzik, hogy most minek kell következnie, és az is következik. A sok szöveg ismerete mellett ez is ismérve a jó énekesnek.

1992 nyarán Csepregi Márta nyelvésszel és Kerezsi Ágnes néprajzkutatóval együtt egy keleti hanti családnál voltam, 1993 nyarán pedig szintén velük együtt ugyanannál a családnál és egy másiknál is voltunk. Ezek a keleti hantik az északiakhoz hasonlóan hagyományos életmódot folytattak, erdei réntartással foglalkoznak.

A keleti hantik között volt alkalmam részt venni egy másik igen lényeges éneklési alkalmon, sámánszertartáson. Érdekes volt, hogy a sámán, aki a szertartást végezte, ugyanabba a korcsoportba tartozott, mint mi: én azt vártam, hogy nagyapám korú sámánnal fogok találkozni, de olyannal is találkoztam, aki mindössze egy évvel volt idősebb nálam. Amíg a dobot melengette, igen izgatottak voltunk, eltérően a hanti család tagjaitól, akik sztoikus nyugalommal tették a dolgukat. Amikor a dob elkészült, a melegítéstől kellően feszessé vált, a sámán a ház egyetlen helyiségének a bejárattal szembeni fal melletti megemelt szintjére, annak is a közepére ült arccal a bejárat felé, és elkezdte a szertartást.

A sámán először csak dobolt, jóval később énekelni kezdett, ültében előre-hátra hajlongott. Még később felugrott, lelépett a megemelt szintről, hátat fordított a bejáratnak (és nekünk is), mindezt dobolás közben. Akkor táncolni kezdett, ami abból állt, hogy dobolás közben páros lábon ugrált, erre-arra fordult. Egy idő múlva visszalépett a megemelt szintre, a bejárat felé fordult, és leült. A dobolást egyetlen pillanatra sem hagyta abba, az éneklést igen: abbahagyta, újra kezdett egy másik éneket, azt is abbahagyta, újra kezdett egy harmadikat és így tovább.

A hanti sámánok, legalábbis akiknél mi voltunk, nem használnak tudatmódosító szereket, arrafelé légyölő galóca nem is terem. Viszont az állandó, többféle ritmusú dobolás teljes mértékben megfelel tudatmódosító szernek: még rám is hatott, persze nem kerültem révült állapotba, de az emelkedő, csökkenő, emelkedő, csökkenő feszültséget én is éreztem. A család tagjai között volt, aki figyelt, volt, aki továbbra is tette a dolgát, volt, aki a sámán mellett (távolabb) aludt, a kicsik játszottak.

További éneklési alkalom a keleti hantiknál a vendég érkezése. Ilyenkor étel- és italáldozatot mutatnak be az istenségeknek, bálványszellemeknek, ami énekléssel jár. Fontos volt, hogy minden jelenlévő kendőt tett a fejére, a házigazda is, mi is, és amikor a házigazda éneklés közben hajlongott, mi is hajlongtunk: időnként ő hármat fordult maga körül, akkor mi is megfordultunk háromszor magunk körül. Mindez azt jelentette, hogy a házigazda istenségeinek, bálványszellemeinek oltalmába ajánlott bennünket.

A vendégfogadó ének rögzítésére nem volt alkalmunk, mivel akkor mi is ott álltunk fedett fejjel a házigazda mögött, és hajlongtunk, forogtunk. A medveünnep és a sámánszertartás azonban „könnyű” volt gyűjtés szempontjából: csak be kellett kapcsolni a felvevőt, és a medveünnepen napokig, a sámánszertartás alkalmával órákig tartani a mikrofont, videókamerát. Az énekek gyűjtése azonban nem merült ki ennyiben, az kevés lett volna 3–5 kint töltött hét eredményének: az én dolgomhoz az is hozzátartozott, hogy kérdezzek tőlük, megénekeltessem őket.

Így derült ki, hogy van egy további éneklési alkalom is, ez pedig az, amikor több család összegyűlik néhány napi együttlétre. A halász-vadász-gyűjtögető életmódhoz egy-egy családnak meglehetősen nagy területre van szüksége. Minden családnak megvan a maga szállásterülete minden évszakban, ha az olajfúrók még nem sajátították ki maguknak, vagy meg nem vették tőlük. Egyes alkalmakkor azonban néhány család felkerekedik és megteszi a számos kilométert, hogy találkozzanak egymással. Ilyenkor is énekelnek: ekkor kerülnek sorra az egyéni énekek, amelyek az énekes saját életéről szólnak.

Az egyéni ének a bemutatkozással kezdődik, amiben szerepel, hogy az énekes hol él, milyen családja, mekkora rénszarvasnyája van, és egyebek, aztán életének valamely eseményét énekli meg. A többiek figyelnek, megjegyzik, más alkalommal másnak az egyéni énekét is előadhatják, mintha az övék volna. Hogyan lehetséges ez?

Az egyéni éneket (ahogyan a többit is) az éneklés alkalmával költik. Minden éneklési alkalommal olyan éneket adnak elő, amelynek tartalmát ismerik: a dallam valószínűleg változik, de az már kiderült, hogy az énekekben a medve szórakoztatására mondott szöveg, az istenségekkel, bálványszellemekkel való beszélgetés a lényeg, nem a dallam: az csak azért kell, hogy akiknek az ének szól, megértsék. Mindenfajta éneket úgy jegyeznek meg, hogy a tartalmára vissza tudjanak emlékezni, és el tudják énekelni, ha ismerik és tudják használni a szöveg és dallam szerkesztésének követelményeit. Olyasféle ez, mint ahogy nálunk a meséket lehet mondani: a Hófehérke vagy a Tündér Ilona történetét ismerjük, és tudjuk azt is, hogy hol kell mondani: „Hol jársz itt, ahol a madár sem jár?”, vagy „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert máskülönben bekaptalak volna”. Így énekelnek ők is mindenfajta éneket.

Amikor kértem őket, hogy énekeljenek, egyéni énekeket adtak elő, de soha nem a sajátjukat, hiszen én „idegen” voltam, hanem – mint később kiderült – másokét. Azokat is akkor költötték, improvizálták: ez bebizonyosodott, amikor az egyik énekest megkértem, hogy énekelje el az előbb énekelt dalt még egyszer. Erősen csodálkozott, hogy az meg mire jó. A valódi okot nem mondhattam el neki, nem értette volna, így azt mondtam, hogy az előző felvétel nem sikerült, és közben hő imát rebegtem az összes ottani istenségnek és bálványszellemnek, hogy ez ne legyen igaz. Teljesítették kérésemet, megvolt mindkét felvétel, és amikor itthon lejegyeztük őket (Csepregi Márta a szöveget, én ahhoz a dallamot), kiderült, hogy nem egyezett a két előadás, a második ének az első variációja volt. Persze az egyéni énekek jóval hosszabbak is lehetnek ennél, de nekem csak az elejét énekelték el. Amikor a bemutatkozás megvolt, közölték, hogy itt a vége, és mivel én nem tudok hantiul, nem vehettem észre, hogy ez csak az elejének a vége.

Szívesen megtanultam volna így énekelni, de ahhoz nyelvtudás kellett volna…