A morfológiai tipológiában négy fő nyelvtípust szoktak megkülönböztetni annak alapján, hogy a nyelvtani viszonyokat – például az időviszonyítást, a többességet vagy az egyes mondatrészek szerepét – milyen eszközzel jelöli egy nyelv.

Az izoláló (elkülönítő) nyelvekben a tartalmi és a nyelvtani jelentést is önálló alakokkal fejezik ki. Ebbe a csoportba tartozik például a maori nyelv, amelyben nincs sem ige-, sem névszóragozás, a nyelvtani információkat önálló szavak kódolják: E kai ana a Mere i ngaa kooura.1 Ennek a maori mondatnak minden összetevője önálló szónak tekinthető. A mondat elején szereplő E, valamint az ana a cselekvés idejét jelöli, a kai az ’eszik’ jelentésű ige, az a a mondat alanyára, Mere-re (’Mary’) utal, míg az i a mondat tárgyára (kooura ’rák’). A ngaa a határozott névelőnek felel meg. Így a mondat jelentése: ’Mary (éppen) eszi a rákot’.

A flektáló (hajlító) nyelvekben a nyelvtani viszonyokat a szó belsejében található magánhangzóknak vagy a szó végződésének megváltoztatásával fejezik ki. Ezt a változást láthatjuk például az angol rendhagyó igék esetében: I sing a song every day ’Mindennap elénekelek egy dalt’ és I sang a song yesterday ’Elénekeltem egy dalt tegnap’.

Az agglutináló (ragozó, ragasztó) nyelvekben a nyelvtani viszonyok jelölői a különféle toldalékok. Mindegyik ugor (és más uráli) nyelv ebbe a típusba tartozik. A következő szurguti hanti mondatban például az irányjelölést, az alany személyét és számát, valamint az igeidőt is a szuffixumok (a szótő után álló toldalékok) mutatják: Aťi-m-nat wăł-ł-ǝm ’Apámmal élek’.

Az utolsó típus az inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus) nyelveké, amelyekben a szavak többféle toldalékot tudnak felvenni, sőt más szavakat és azok toldalékait is magukba tudják olvasztani. A Kanadában beszélt inuktitut nyelvben például azt, hogy ’El kell mennem a repülőtérre’, egy egy szóból álló mondattal fejezik ki: Qangatasuukkuvimmuuriaqalaaqtunga.2 A „mondatszó” töve a qangata ’emel(kedik)’ jelentésű ige, a suuq, kkut és vik különféle képzők, a szó jelentése így ’reptér’. (Egyes toldalékok végén a mássalhangzók eltűnnek, illetve átalakulnak.) A mut részes esetet és a példában irányt jelöl; a riaqa szekvencia, mely az aq, jariaq és a szükségességet kifejező qaq képzőelemekből áll, kb. azt jelenti, ’menni kell’; a laaq elem jövő időt fejez ki, a mondat többi része pedig az alany számát és személyét jelölő igei személyrag.

A ma beszélt nyelvek bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe, így érthető, hogy önmagában egy adott tipológiai típushoz való tartozással nem igazolható a nyelvek rokonsága. Fontos azonban megjegyezni, hogy nincsenek ún. „tiszta” nyelvtípusok, hiszen például az angolban is találhatunk a fenti példa mellett agglutináló (mint az egyes szám harmadik személyű jelen idejű igék -s toldaléka), de ugyanakkor izoláló jegyeket is: Lily hugged James ’Lily megölelte Jamest’ vs. James hugged Lily ’James megölelte Lilyt’. Az agglutináló típus a legelterjedtebb a világ nyelvei között. Egy 165 nyelvet tartalmazó mintában például 125 nyelv döntően, további 20 pedig részben agglutináló.3

A nyelvek nemcsak morfológiai alapon tipizálhatók, hanem csoportosíthatók például aszerint is, hogy milyen bennük a főnévvel kifejezett alanynak (S) és tárgynak (O), valamint az igének (V) az egymáshoz viszonyított legjellemzőbb sorrendje, ezt szórendi tipológiának nevezzük. A logikailag lehetséges hatféle alapszórend mindegyike megtalálható a világ nyelveiben, a legritkább az OSV (ilyen például a Brazíliában beszélt nadëb nyelvé), a leggyakoribb pedig az SOV sorrend, ami az uráli nyelvek többségére is jellemző. (A kérdésről bővebben lásd a 9. fejezetet.)