A hantik manapság részben olyan nagyvárosokban élnek, mint Szurgut, Nyizsnyevartovszk vagy Hanti-Manszijszk, részben pedig sokan a tajgában, a boreális erdőben szétszóródva, ahol réneket tartanak, halásznak és vadásznak. Történelmük során rengeteg nehézséggel kellett megküzdeniük, ami kultúrájuk, nyelvük és vallásuk puszta létezését is fenyegette. Miután a középkorban a tatárok és a novgorodi oroszok is megpróbálták őket adókötelessé tenni, a 16. század végén az Orosz Birodalom hódítása járt sikerrel, mely adóbehajtókat, kormányzókat, kozákokat és misszionáriusokat küldött hozzájuk. A múlt században még erősebb nyomás alá helyezték a hantikat, hiszen üldözték a vallási vezetőiket, a sámánokat, és az állam megfosztotta a réntartókat attól a joguktól, hogy szabadon rendelkezhessenek legfontosabb tulajdonukról, a rénszarvasokról. Gyerekeiket a Szovjetunió beiskoláztatta, őket magukat pedig megpróbálta nagyobb településekbe kényszeríteni, hogy így adják fel hagyományos családi szálláshelyeiket, ahol akár minden évszaknak megfelelően külön házuk is lehetett.

A következő fejezetben azoknak a keleti hantiknak a történetére összpontosítok, akikkel az ünnepelt a legtöbbet dolgozott, és akiknek a tudományos életművét szentelte. Kiváltképpen a tromagani hantikra koncentrálok, akiknél magam is terepmunkát végzek az 1990-es évek óta, és akiknek földjén először találkoztam Csepregi Mártával.

A keleti hantik történelmi sorsa csak jelentéktelen mértékben tér el a többi hanti csoportétól Szibériában. Van azonban két jelenség, amely mégis kivételessé teszi a Szurguti járást, és azon belül különösen a tromagani hantik szálláshelyeit a tekintetben, hogy itt nem, vagy legalábbis nem úgy érvényesült a szovjethatalom hatása, mint más szibériai őslakos népeknél. Egyrészt kudarcba fulladt a szovjetizálás ideje alatt a keleti hantik központi településekbe való le- és áttelepítése. Másrészt pedig megőrződött azoknak a réntartó, halászó és vadászó életmódot folytató hanti családoknak az egysége, amelyek megmaradtak az erdei szálláshelyeken. Ez szöges ellentétben áll sok északi hanti közösség jellemzőivel, ahol a nők és gyerekek falvakban élnek, elválasztva a tajgán és tundrán dolgozó rénpásztor férfiaktól.1 Természetesen a hantik között is nő azoknak a száma, akik feladják félnomád életmódjukat, és városokban vagy falvakban telepednek le, azonban keleten az erdei, hagyományos szálláshelyeken élő népesség száma az elmúlt évszázadokban nem csökkent.

Már sok részletes monográfia látott napvilágot a hanti szálláshelyek kolonizációjának, illetve szovjetizálásának általános történetéről.3 A birodalomba való beolvasztásuk röviden összefoglalva három lépésben történt, melyek időben átfedik egymást.

Az első lépés a terület katonai-politikai beolvasztása volt. A második lépést a vallási-ideológiai integráció jelentette. Ezt a keresztény vallásra való áttéréssel és az eloroszosítással próbálták elérni, valamint a Szovjetunió idején a sámánok és vallási rítusok elleni harccal és a letelepedett, „civilizált” életmódra való áttérítéssel. A folyamat harmadik lépése a terület gazdasági feltárása és az országos termeléshez való csatlakoztatása volt. Ez utóbbi a hantikat függőségi viszonyba sodorta az orosz kereskedőkkel, és gyakran az eladósodásukkal járt együtt. A szovjet időben a hantikat kollektív, majd állami munkára kötelezték.

Ez az általános leírás majdnem egész Szibériára érvényes, ugyanakkor a szomszédos népek és az egyes területek fejlődésében már sok egyéni vonás figyelhető meg. Még a szomszédos folyók mellett élő hantik, például a tromaganiak és a kazimiak mai helyzete is nagyon eltérő, s ez nem kizárólag a kőolaj-kitermelés eltérő állapotával függ össze.