Ha azonban a Szurguti járásban lakó hantik demográfiai adatait nézzük, meglepődhetünk. Sem a hantik száma nem csökkent, sem a hanti nyelven beszélőké, sem a rénszarvastartóké. Ha az általam beazonosított adatok valósak, akkor a kőolaj-kitermelésben legintenzívebben érintett területen manapság kétszer, ha nem háromszor annyi őslakos él az erdőben, mint száz évvel ezelőtt. 2008-ig a hivatalosan hagyományos szálláshelyen élő hantik száma az 1990-es évek végén rögzített adatokkal összehasonlítva további 30%-kal növekedett. Ez a gyarapodás egyrészt az őslakosok demográfiai növekedésével, másrészt a kőolajvállalatok kompenzációs gyakorlatával van összefüggésben.

 

 

A kőolajvállalatok ugyanis csak olyan „családoknak” nyújtanak kárpótlást, melyeknek regisztrált „családfőjük” van, és melyek olyan hagyományos szálláshelyen élnek, amelyek átfedésben vannak az engedélyezett kőolajmezőkkel. Az összes többi hantit nem egyénileg, hanem csak a járásnak és a községeknek fizetett kompenzációval kárpótolják. Ez ráadásul arra ösztönözte a háztartásokat, hogy amennyiben lehetséges, különálló családokként osszák fel magukat, szembemenve azzal a szokással, hogy a fiatal házasok vagy az elváltak régen gyakran a szülőknél maradtak. Ez azt eredményezte, hogy az erdőben élő családok száma gyarapodott, miközben egy átlagos család mérete csökkent. Ezenfelül a szálláshely és a városi lakás közötti ingázás is egyszerűbb lett – a motorizált közlekedési eszközök elérhetőségének és az olajipar útjainak köszönhetően. Ez teszi összeegyeztethetővé az erdei szálláshelyen való lakást és a bérmunkát. Ez a körülmény teszi egyes családok számára lehetővé azt is, hogy réntartók lehessenek, s közben a gyerekeik például Kogalimban járhassanak iskolába, vagy a kőolajmezőkön dolgozhassanak.