A házépítésre szánt összeg azzal magyarázható, hogy az erdei lakosság letelepítésére új településeket kellett létrehozni. Egész Észak-Szibériáról tudható, hogy az ott lakó réntartók, halászok és vadászok nem lelkesedtek a hatóságok azon ötletéért, hogy lakhelyüket megváltoztassák, és hogy tartósan letelepedjenek az erre a célra tervezett településeken; ellenállásukról számos publikáció számolt be.3 A pontos tervezés és a kivitelezés a helyi hatalmi szervek feladata volt. Ők irányították az új házak építését a már meglévő településeken, valamint az új települések létrehozását is. Ezekben iskolákat, óvodákat, fürdőházakat és orvosi intézményeket kellett volna létesíteni.

Vajon miért kellett ennyi pénzt rénszarvasvásárlásra kiadni? Valószínűtlen, hogy arra kellettek volna a rének, hogy az épületek felhúzásával megbízott munkásokat hanti módon öltöztessék és élelmezzék. Ugyanígy kevéssé valószínű, hogy jutalomként átadták volna a réneket az új telepeseknek azért, amiért önként települtek át. A pénzre leginkább azért volt szükség, hogy a letelepülésre többé-kevésbé önként hajlandó réntartók tulajdonában álló rénszarvasokat felvásárolják.

Ez könnyen érthető, ha figyelembe vesszük, hogyan szerveződött ebben az időben a hanti réntenyészet. A kolhozoknak nagy méretű nyájaik voltak, ezek állhattak száz, de akár több mint ezer rénből is, s ezeket az erre kijelölt pásztorok őrizték. Másfelől azonban volt sok-sok lényegesen kisebb, pár tucat rént számláló, magántulajdonú nyáj, ezeket az állatokat a legtöbb réntartó, halászó-vadászó család teherhordásra, ruházkodásra és élelmezésre tartotta. A magántulajdonban lévő rének száma a Középső-Ob bizonyos területein, pl. a Jugan folyónál majdnem elérte a kollektív tulajdonú állatok számát.4

Más szállítási eszköz, mint a rénszarvas, illetve más téli ruházat, mint az, amely rénszarvasprémből készült, nem létezett. Ezek a magántulajdonú rénnyájak a téli szálláshelyeknél legeltek. Innen mentek a hantik nyáron a távoli halászó helyekre halászni, és ezekről a szálláshelyekről indultak a férfiak télen hosszú vadászútjaikra. A tajgán és erdős tundrában elszórtan elhelyezkedő szálláshelyek feladása tehát azt is jelentette, hogy egyszerre fel kellett adni minden szállítási eszközt, élelmiszerforrást, ruházkodási lehetőséget. A falvakban talán még lehetséges volt az élelem és a ruházat beszerzése, de a közlekedés kérdése megoldatlan maradt.

További problémát jelentett a falvakban a nők foglalkoztatása, hiszen gyakran csak a férfiak dolgoztak a termelőszövetkezetben. A férfiak szezonális távollétében a nők a magángazdasággal foglalkoztak az erdőben, valamint a ruházatról, a lakóhelyről és az élelmiszerről gondoskodtak. A falvakba való költözés azonban nemcsak a mobilitásról való lemondást jelentette, hanem a barátok és rokonok látogatásáról, a temetők és a szent helyek felkereséséről, valamint az ünnepekről és rituálékról való lemondást is, hiszen a mindehhez szükséges rénszarvasok már nem álltak rendelkezésre.

A falusi tanácselnökök és a kolhozigazgatók felfogták, hogy ezekért a hátrányokért kompenzálniuk kell a réntartó családokat, ha rá akarják bírni őket, hogy nagyobb ellenállás nélkül átköltözzenek a falvakba, és ott is maradjanak. Az 1930-as években zajló kollektivizáció a szurguti hantiknál elég sikeres volt, és látható ellenállás nélkül zajlott. Ehhez talán a kazimi hanti felkelést követő események komor példája is hozzájárult, melyek során rengeteg kazimi férfi vesztette életét, családjaikat pedig az éhhalál szélére sodorta a rének és a vadászfegyverek elkobzása.5

A kollektivizációt az a körülmény is elfogadhatóbbá tette, hogy a nemzetségi területeken továbbra is megtűrték szállítási célokra a magánrénszarvas-tartást és a téli szálláshelyek fenntartását. Elvileg a magántermelés kisajátítása és a letelepítés volt a szovjethatalom intézkedései közül a legfontosabb, mivel azonban a helyhez kötött, centralizált településekbe történő áttelepítés nem tudta megoldani a réntartók, halászok és vadászok tajgai és erdős tundrai közlekedési problémáját, a gyakorlatban elengedhetetlen volt a magánrénszarvas-legelők fenntartása. Így megmaradt a szálláshelyek kontinuitása, a temetők és szent helyek a mai napig látogathatók, amennyiben nem estek az olajmezők infrastruktúrájának áldozatául.