Visszatérve a Piért-re, ez a szóalak nemcsak a keletkezésre, hanem a kihalásra is jó példa tiszavirág-életével. A nyelvi szinteken belül a szókészlet változásai történnek a legrövidebb időskálán, ezek a leginkább érzékelhetőek a beszélők számára is. Mi magunk is sűrűn ismerkedünk meg olyan technikai újításokkal, amelyekre korábban nem volt szavunk. A szókészlet változásaival, illetve bizonyos elemei változásnak ellenálló természetével foglalkozik könyvünk 5. és 6. fejezete.

Amellett, hogy szavak folyamatosan keletkeznek és avulnak, jelentésük is változhat, valamint a hangalakjuk is módosulhat. A hangváltozások azonban már jellemzően csak nagyobb időtávlatból érzékelhetők. Van ugyanakkor egy olyan hangváltozás, amelynek következményeivel mindannyian szembesültünk, amikor iskolások lettünk, és belefutottunk az ly betűkombinációba.

Az ly valaha önálló hang volt, azaz máshogy ejtették, mint a j-t: amilyen ejtéskülönbséget érzékelünk ma is az n és az ny, vagy a d és a gy között, olyan különbség volt egykor az l és a ly között is (az ly itt meg is hallgatható). Az ly hang az uráli alapnyelvből örökölt hangkészlet eleme volt, de eredetileg csak szavak belsejében, két magánhangzó között fordulhatott elő. Miután a magyar nyelv elszakadt a legközelebbi rokonaitól is, egy darabig az ly hangot tartalmazó szavak száma szaporodott. Először olyan környezetekben kezdett gyakrabban megjelenni, ahol amúgy is előfordult, azaz két magánhangzó között változott meg egyes eredetileg l-t tartalmazó szavak ejtésmódja, így lett például a foló alakból folyó. Magánhangzók között azonban olyan esetben is előfordulhatott, amikor a megelőző magánhangzó a szó tövéhez, a rá következő azonban már a toldalékhoz tartozott, pl. személek > személyek, s ez előkészítette a terepet a hang szó végi megjelenéséhez, mert a személ : személyek szembenállást hamarosan felváltotta a személy : személyek. Legkevésbé a szókezdő helyzetet sikerült meghódítania az ly-nak: egyetlen ilyen szavunk van, a lyuk, amelynek mind korai ómagyar kori (rowozluk ’ravaszluk’, a ravasz, azaz a róka lyuka), mind pedig a feltételezhető rokon nyelvi megfelelői is l- kezdetűek (mari lǝk, finn loukko). A változás, amelynek eredményeként sok esetben ly lett az eredeti l-ekből, az ómagyar során az egész nyelvterületre kiterjedt, de leginkább a keleti nyelvjárásokra volt jellemző.

Nem is lenne semmi gondunk ma sem az ly-nal, ha nem következett volna be egy újabb hangváltozás, amelynek kezdetei szintén az ómagyar korra nyúlnak vissza, de igazán jelentős a középmagyar korra lett. Ennek során az ly hang ejtése úgy módosult, hogy az végül egybeesett a j-vel. Az eredeti hármas szembenállás, az l, ly és j hangok megkülönböztetése csak bizonyos nyelvjárásokban maradt meg, a köznyelvben az ly és a j ejtése között már régen nincs különbség, ezért nem tudunk a fülünkre hagyatkozni, amikor dönteni kell, hogy egy-egy szóban melyik betűt kell leírni. A helyesírás viszont őrzi az eltűnt ly hang emlékét, sok nehéz percet okozva ezzel számos kisiskolásnak.

A magánhangzók és a mássalhangzók egyaránt sokféle változáson mehetnek keresztül, és mivel egy szónak akár minden egyes hangja is megváltozhat, első ránézésre sokszor nem ismerhető fel az, hogy két szó egy közös ősből származik: az angol tooth ’fog’ és a német Zahn ’fog’ egyaránt az indoeurópai *h1dont-1 ’fog’ szóra vezethető vissza, csak a sok-sok évszázad alatt mindkét leszármazott hangjai jelentősen megváltoztak. A hangváltozásokról részletesebben könyvünk 4. fejezetében esik majd szó.