Én a gyerekkoromat internátusban töltöttem. Így élt az összes gyerek, a halászok és vadászok gyermekei, akiknek a szülei nem tudtak a falu közelében maradni, mert a kitűzött állami halászati tervet kellett teljesíteniük, és a kisebb és nagyobb folyók mentén vándoroltak a nagyobb halfogás reményében. Ha meg réntartók voltak, akkor a rénszarvashús leadási mennyiségének állami tervét teljesítették, és a dús legelők reményében együtt vonultak a csordával.

Mi pedig, a gyerekeik, vágyakoztunk a szüleink után. Minden pillanatban őket vártuk. Türelmetlenül vártuk, hogy visszajöjjenek a Nagy-Obtól, ahol olyan halásztáborokban halásztak, mint Varovpan, vagy Aj-his-pan. Szeptember végén vagy október elején érkeztek meg Ovgortba, ahol tanultunk. Sokszor sietniük kellett tovább, mert lassan elindult a folyókon a jegesedés, és ezért gyakran csak átutazóban voltak a közelünkben. Általában egyenesen a vízparton éjszakáztak a fedett csónakjaikban, vagy aki tudott, a rokonoknál, majd reggel már indultak is tovább a Szinja folyó felső folyásához. Csak éppen meg tudtuk őket ölelni, és ennyi.

De vártuk a réntartó szüleinket is, amikor visszajöttek az Urálból. Ez a csodás pillanat az újévhez közeli napokban következett be. Akkor mi egy hétre vagy tíz napra velük tarthattunk a téli szünetre. Ilyenkor segítettünk a szüleinknek. Napközben folyt a téli halászat, a hálókat ellenőriztük velük együtt, vagy kimentünk a rénszarvasokhoz a legelőre, de ha kellett, fát vágtunk, mert télen sok fára volt szükség a tüzeléshez. Este is mindenki elfoglalt volt: az apám a fiával szánt vagy sílécet javított, készített, mi, lányok pedig édesanyám éneklése mellett együtt varrtuk a prémcsizmát, a férfi vagy a női bundát, a ruhát vagy a bundákat díszítő mintacsíkot.

Az iskolában mindig igyekeztünk jól tanulni. Otthon a ház elülső fala tele volt az iskolától kapott okleveleinkkel, dicséreteinkkel. Számunkra az iskolai sikerek egyet jelentettek azzal, hogy két-három plusznapot kaptunk az iskolától, azaz elég volt pár napos késéssel visszaérkeznünk a szünetről. Néhány rénszarvasfogattal tértünk mindig vissza az internátusba. Mindig rettentő, csonttörő hidegek voltak, –40 vagy akár –50 fok is. A hold megvilágította az utat. A rének patái alatt finoman ropogott a hó, és szinkronban szóltak a csengettyűik. A lelkünk tele volt örömmel, hogy anya és apa mellettünk van.

Ovgortba menet megálltunk azokon a településeken, ahol még éltek emberek. Így egyszer betértünk Loragortba (ŁorakuR). Korán reggel értünk oda, és bíztunk benne, hogy egy kicsit felmelegedhetünk. Odamentünk a házhoz. Az ajtón keresztben van egy kis bot (χot ow juχ, szó szerint ’ház + ajtó + fa’). Kinyitottuk az ajtót, és beléptünk. A vaskályhán (karti kur) álló teáskanna még meleg volt. Megteáztunk, felmelegedtünk, pihentünk egy keveset. Rövid ideig vártunk, hátha hazajönnek a ház lakói, de nem jöttek. Rendet raktunk magunk után, aztán továbbindultunk, még a botot is visszatettük az ajtóra. Indulnunk kellett, ha még aznap vissza akartunk érni az iskolába.

Amikor melegebb volt, csak –25 vagy –35 fok, hosszabb pihenők nélkül utaztunk, csak rövid időre álltunk meg az út mentén. Leszálltunk a szánról, a hóba vetettük magunkat, és néztük a csillagokat. Ha a csillagok lefelé hullottak, akkor anyukánkkal közösen kívántunk valamit. Vidámak voltunk, nevettünk, viccelődtünk. Együtt voltunk anyával és apával, és ez hihetetlenül boldoggá tett minket!

Ovgort (OwkuR) település, ahol tanultunk, a Szinja (Śăńa) folyó partján található. A szüleim Ovgorttól több mint 100 km-re laktak Tiltum (Tĭłtәm) faluban. Ez az a falu, ahol 1844-ben a híres magyar kutató, Reguly Antal is megfordult.1 Ez egy ősi hanti település, ahol régóta élnek egy szinjai hanti nemzetségnek, a Taliginoknak a leszármazottai.

Ovgortban nem éltek rokonaink, ott volt viszont a nagymamám kis háza. Nálunk volt a kulcs, és a húszperces nagyszünetekben mindig odamentünk. Bekapcsoltuk a vízforralót, és a hideg házban meleg teát ittunk. A szüleink mindig hagytak nekünk ott valami finomságot, puszedlit, péksüteményt, kekszet, csokit és mindenféle édességet. Amikor csak öt perc maradt a becsengetésig, rohantunk vissza az iskolába. Így tudtunk beszélgetni egymással a testvéreimmel. Arról ábrándoztunk, hogy ha megnövünk, feltétlenül építünk egy házat Ovgortban a szüleinknek. És valóban, felnőttként felépítettük nekik a házat, csak már késő volt. Nem volt már idejük beköltözni az új házba. Az északi ember élete túl rövid a kemény, zord szibériai körülmények miatt. Édesapám még nem töltötte be az ötven évet, amikor meghalt, rákja volt. Édesanyám a 60. évében volt, amikor valakinek az életét mentve halt meg.

Mi, gyerekek az iskola után szerteszét repültünk ebben a hatalmas nagy országban. Oda, ahol az élet könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnt. Mi is úgy akartunk élni, ahogy a többiek, orosz módra. Volt, aki szakmát tanult, volt, aki egyetemre ment, volt, aki hivatásos sportoló lett, és kiváló eredményeket ért el. Mindannyian szakmát kaptunk a kezünkbe, és a társadalom hasznos tagjai lettünk.

Én az egyetemet választottam, amelyet sikeresen be is fejeztem. Nem sokkal az egyetem befejezése után, 1993-ban meghívást kaptam Hanti-Manszijszkba. Jevdokija Andrejevna Nyomiszova és obi-ugor származású kollégái 1991-ben megalapították az Obi-ugor Népek Újjáélesztése Tudományos Kutatóintézetet. Az intézet fő célja a nyelv megőrzése és fejlesztése terén folytatott kutatás volt, valamint az északi őslakos népek történelmi és kulturális örökségének tanulmányozása. Az intézet foglalkozott a Hanti–Manysi Autonóm Körzet – Jugra őshonos etnikai csoportjainak modern társadalmi-gazdasági fejlődésével is.

Ugyanakkor az etnokulturális tudományágak oktatása is megkezdődött a hanti-manszijszki pedagógiai főiskola nemzetiségi osztályán. Oktatónak a következő személyeket hívták meg: A. Sz. Sztanyiszlavec, A. Sz. Longortova (Lelhova), Sz. V. Taligina (Onyina), M. A. Lapina, Sz. P. Kononova. A mi kis csapatunk óriási lelkesedéssel fogott hozzá a munkához. Csodálatos évek következtek. Sokszor a hallgatóim idősebbek voltak, mint én. Biztosan ezért vigyáztak állandóan rám. A diákjaim hol a lemaradóknak segítettek, hol megkínáltak valakit finom ebéddel, máskor egy meleg mellényt kötöttek valakinek. Sokszor szerveztünk közös kirándulásokat. Ezek voltak az ő színes diákéveik. És én tanár lettem.

Egyszer április 7-én a Torum mā múzeummal és a pedagógiai főiskola zenetagozatával közösen megszerveztük a varjúünnepet (Wŏrŋa χătł ’varjú nap’), elsőként a városban. A diákjaink szépen hímzett hanti, illetve manysi ruhákat, köpenyeket vettek magukra, énekeltek, táncoltak. A múzeum dolgozóival közösen hatalmas bográcsokban hallevest főztek, és ezzel, valamint tésztából sütött madárfigurákkal kínálták a rendezvény látogatóit. 2011. április 30. óta a „varjú napja” a körzetünk hivatalos folklórünnepe.

1994 őszén felhívott Joskar-Olából Ju. V. Anduganov professzor. Meghívott aspirantúrára2 a Mari Állami Egyetemre. Így kezdődött egy új korszak az életemben – hanti anyanyelvem megismerésének szakasza. Máig sok problémás, feltáratlan kérdése van a hanti nyelvnek, melyet nem tanulmányozott vagy nem ismer a nyelvtudomány. Hasonló az obi-ugor népekkel a helyzet a többi tudományágban is, például a néprajzban, történelemben, irodalomban.

Az 1990-es évektől kezdve az obi-ugor népek maguk is aktívan bekapcsolódtak saját nyelvük és kultúrájuk tanulmányozásába, ami összefüggésbe hozható az Obi-ugor Népek Újjáélesztése Tudományos Kutatóintézet megnyitásával. Az úgynevezett „belülről nézés” segített, hogy másképp tekintsünk nyelvünkre és kultúránkra. M. A. Lapina, T. A. Moldanova, T. A. Moldanov, és T. V. Volgyina voltak azok, akik elsőként kezdtek foglalkozni az obi-ugorok anyagi és szellemi kultúrájával, majd hamarosan kandidátusi fokozatot szereztek. Népi pedagógiával foglalkozott a pedagógiai tudományok későbbi kandidátusa, R. G. Resetnyikova. Legtöbben anyanyelvüket, a hanti és a manysi nyelvet kutatták. A nyelvtudomány doktora fokozatot A. D. Kakszin, V. N. Szolovar, N. A. Liszkova, Sz. V. Onyina, Je. I. Rombangyejeva szerezte meg, a többiek kandidátusok lettek, név szerint: F. M. Lelhova, G. L. Nahracseva, A. V. Sijanova, D. V. Geraszimova és Z. Sz. Rjabcsikova. A hanti és manysi irodalmat A. Szjazi és Sz. Sz. Gyinyiszlamova kutatja. A nyelvünkkel és kultúránkkal való foglalkozás új és megrázó élmény volt.

Anyanyelvem kutatásának köszönhetően a világ is kitágult számomra. Életemben először könnyebben tudtam lélegezni, élni és alkotni. Ez volt számomra az igazi oxigén. Ez volt az igazi aura, a jó energetika, amely a különleges tudás világát nyitotta meg előttem elsősorban magamról és a környező világról, és inspirációval szolgált az élet értelméhez.

Kiderült számomra, hogy az obi-ugorok nyelvével nemcsak Oroszországban, hanem külföldön is foglalkoztak. Így ismerkedtem meg Csepregi Mártával, aki otthon van nyelvészetben és a néprajzban, valamint gazdag tudományos tapasztalattal rendelkezik a kapcsolódó uráli nyelvek tanulmányozásában.

Mártának köszönhetem, hogy eljutottam Európa közepére, Budapestre, és 2004–2007 között hanti nyelvi lektorként dolgozhattam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Megismerkedhettem olyan kollégákkal, akik uráli nyelveket, többek között a mi nyelveinket is kutatták. Sokuk munkáiról már a távoli Hanti-Manszijszkban is olvastam, de most személyesen is találkoztunk. A következőkre gondolok: Honti László, Domokos Péter, Gulya János, Kerezsi Ágnes, Szíj Enikő, Bakró-Nagy Marianne, Bereczki Gábor, Bereczki András és még sokan mások.

A későbbiekben a sors kiváló finn kollégákkal is összehozott, mint a Helsinki Egyetemen dolgozó Riho Grünthal, Merja Salo. A hamburgi egyetemen pedig Paula Jääsalmi-Krügerrel és Je. A. Helimszkijjel találkoztam.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanítva sok kitűnő diákkal és kutatóval kerültem kapcsolatba, akik a világnyelveken kívül kiválóan megtanultak hanti, manysi vagy más finnugor nyelveken is beszélni. Nevük mára jól ismert finnugor körökben: Ruttkay-Miklián Eszter, Schön (Kováts) Zsófia, F. Gulyás Nikolett, Sipos Mária, Gugán Katalin, Oszkó Beatrix és Sipőcz Katalin.

Így tárult ki előttem édes anyanyelvemnek köszönhetően a tudás és az utazások ablaka a világra. Mindenkinek hálás köszönet az obi-ugor nyelvek és kultúrák tanulmányozásában nyújtott segítségért és támogatásért!