A kollektivizálás (azaz tulajdonképpen államosítás) a Szurguti járásban három szakaszban zajlott. Az első, rövid kisszövetkezeti szakasz után következett a kényszerkollektivizálás. Az így létrejött kolhozokat aztán az 1960-as évek elején a szovhozok, promhozok, valamint egy halgyár létrehozásával feloszlatták, és kvázi állami tulajdonba vezették át. Az adminisztratív integráció szintén szakaszosan történt. Először nemzetségi tanácsokat és őslakos tanácsokat alapítottak önkormányzati szervek gyanánt, és ezek a hagyományos rokoni kapcsolatok alapján szerveződtek. Ezt az elvet aztán az 1930-as években a falusi tanácsok alapításával a területi elv javára eltörölték. A kőolaj-kitermelés kezdetével Szurgut város politikai jelentősége még inkább megnőtt. Itt hozták meg az olajcégek döntéseiket, és a város lakossága hamar megtöbbszöröződött a járás összlakosságához képest. Az utak, melyeken keresztül a kőolajmezőket feltárták, gyakran hanti szálláshelyeken át vezettek. Hosszabb távollét után a hanti rénpásztorok néha egyszerűen eldózerolva találták meg a házaikat. Másfelől viszont a hantik ebben az időben teljesen kikerültek az állami szervek felügyelete alól, hiszen azok csak a kőolajipar szabályozásával voltak elfoglalva, valamint azzal, hogy a kőolajipari dolgozók számára új városokat építsenek. Azt a tervet, hogy a hantikat akaratuk ellenére központosított településekre kényszerítsék, és ott végleg letelepítsék, nem valósították meg teljesen, és a rénpásztorok időről időre visszahúzódtak a hagyományos, évszakoknak megfelelő szálláshelyeikre. Miután pedig elérték a nyugdíjas kort, gyakran végleg hátat fordítottak a kollektív üzemeknek, hogy néhány rénszarvassal visszatérjenek a tajgába.