Németh Szilvia

 

Legközelebbi nyelvrokonaink Magyarországtól igen távol, Szibériában élnek. A köznyelvi értelemben vett Szibéria Oroszországnak az Urál hegységtől keletre található, Csendes-óceánig húzódó területe. Ez a hatalmas földterület azonban több tájegységre tagolódik, melyek közül az Urál hegység és a Jenyiszej folyó között elterülő ún. Nyugat-szibériai-alföld nyugati (még hegyvidékes) határán, valamint északnyugati és középső részén, vagyis az Ob folyó hatalmas vízgyűjtő területén találkozhatunk hantik és manysik lakta településekkel.

 

 

Ez a térség a nyugat-szibériai tajga-ökorégió nagyjából 1 millió km2-nyi részét jelenti, és összességében majdnem akkora, mint Németország és Franciaország együttes területe. A vidék még akkor is hatalmas, ha figyelembe vesszük, hogy a települések döntő többsége a tájat keresztül-kasul átszelő, „lúdbél módjára” kanyargó folyók mentén található. A folyók központi szerepének nyelvre gyakorolt hatása is van: több olyan hanti és manysi nyelvjárást is találni, melyeket csupán egy-egy folyó mellékén beszélnek. Mivel e vidék meglehetősen eltér attól, amit a környezetünkben megfigyelhetünk, érdemes röviden áttekinteni, hogy milyenek az éghajlati és természeti körülmények, hiszen ezáltal jobban megismerhetjük legközelebbi nyelvrokonaink kultúráját.

 

 

A régióra a kontinentális éghajlat legszélsőségesebb fajtája, a szubarktikus vagy más néven a tajga éghajlat jellemző. A telek hosszúak, hidegek és szárazak, a nyarak rövidek, hűvösek és csapadékosak. A terület regionális központjában, a hantik és manysik lakta terület középső részén fekvő Hanti-Manszijszkban például mindössze öt olyan hónap van az évben, amikor a napi átlaghőmérséklet 0 ºC fölé emelkedik. A nyári hónapokban (júniustól augusztusig) az átlaghőmérséklet 14–18 ºC, azonban a nappali hőmérséklet 23 ºC körüli, sőt a 30 ºC is előfordul. Télen a –20 ºC körüli hőmérséklet az általános, de gyakran ennél is hidegebb van, nem ritkaság a –40 ºC sem. A nyarak rövid volta miatt csupán a fölső talajréteg képes átmelegedni, a mélyebb rétegek örökké a jég fogságában maradnak – ez az ún. permafroszt állapot. Mivel a fagyott talajréteg vízzáró réteget alkot, ezért a nyári eső és a télen hó formájában lehullott csapadék nem tud elszivárogni, így nyáron a nyugat-szibériai tajgaövezet 40%-át hatalmas ún. tőzeglápok alkotják. Ezekre a mocsaras vidékekre jellemző, hogy a vékony termőréteg alatt átlagosan 2,3 méter vastag tőzegréteg húzódik, amely egy szivacsszerű, rostos anyag (a növények bomlásának egyik állomása), ha rálépünk, ruganyos érzetet kelt, és kiszáradva igen gyúlékony. Amennyiben ez a tőzegréteg begyullad, szinte elolthatatlan, földfelszín alatti, hatalmas kiterjedésű tüzet képes okozni, amely sci-fi-filmekbe illő, gyökerüknél kiégett, a föld feletti részükön azonban pusztán elszáradtnak tűnő fákból álló kísérteterdőket hoz létre. A permafroszt másik következménye, hogy igen sok jó állapotban megmaradt fosszília kerül a felszínre évről évre, emiatt például a mamut mint mitikus alak része a manysi és hanti folklórnak. A terület egyébként igen érzékeny a globális felmelegedésre, az utóbbi évtizedekben csökken a permafroszt állapotában lévő talajmennyiség, ami nemcsak egyre több gyapjas mamut és egyéb ősmaradványok felbukkanásával jár, de a teljes mocsári élettér megváltozásával és még az eddig megkötött, nagy mennyiségű metán felszabadulásával is fenyeget. A szibériai metánrobbanások után hátramaradt hatalmas, helyenként 50 méter mélységű kráterek híre 2020-ban a magyar sajtóba is eljutott.

 

 

A mocsarak mellett a nyugat-szibériai tajgaövezet területének 60%-át (elsősorban a folyók menti sávokat) tűlevelűek alkotta erdőség borítja. A sík terep és a hűvös időjárás miatt a biodiverzitás alacsony. Az erdőket az északi részeken a szibériai luc, a szibériai jegenyefenyő és a cirbolyafenyő dominálja, a délebbi vidékeken hangsúlyosabb az erdei- és vörösfenyő. Bár a fák többsége örökzöld, a vörösfenyő és számos lombhullató cserje mégis élénk színekbe öltözteti a tájat ősszel. Mind a mocsárvidékre, mind az erdős területekre jellemzőek a bogyós gyümölcsöket termő cserjék (pl. a különféle áfonyák, mocsári hamvasszeder, berkenye, feketeribizli), ezért nem meglepő, hogy az obi-ugor nyelvekben külön ige van a bogyószedésre. A terület növényvilágának hangsúlyos elemei még a különböző moha- és zuzmófajták, melyeket az állatok táplálékként, az emberek pedig számos egyéb célra használnak, például a boronaházak építőelemei közé mohát tömködnek (ezzel szigetelést alakítva ki). Hajdan még a személyi higiéniában is szerepük volt: a nők a menstruációs időszak alatt szárított zuzmót tettek az alsóneműjükbe. A honos gombák sem csupán étkezési célokra használhatóak: a taplógomba füstje például elriasztja a vízfelületetek miatt gazdagon tenyésző szúnyogokat. A szúnyogriasztás nem csupán kényelmi funkció, a helyi rénszarvastartók gyakran taplófüstös tüzeket raknak, hogy a szarvasok meg tudjanak pihenni a füstben, és ne fussák halálra magukat a vérszívók elől menekülve.

 

 

A terület állatvilágát nézve megállapítható, hogy ugyan nem találni olyan fajokat, melyek a világon csak Szibériában élnek, számunkra mégis egzotikusnak tűnhet a vidékre jellemző állatok némelyike. A körülbelül nyolcvan emlősfaj egy részére a téli hibernáció jellemző, mások egész évben aktívak. Az erdőkben sok kisragadozó (menyét, nyest, nyuszt, nyérc, hermelin, több rókafajta, vidra, hiúz) és rágcsáló (egér, patkány, hód, nyúl és mókusféle) él. Nagyobb testű ragadozók (rozsomák, farkas, barna medve) és patások (jávor- és rénszarvas, vaddisznó) is találhatók a régióban. Számos madárfajnak is otthont adnak az északi erdőségek, de csak kevesen töltik az egész évet a területen (ilyenek például a bagolyfélék, a harkály, illetve az obi-ugor ornamentika ikonikus alakja, a siketfajd). A szárnyasok többsége költöző, például a vadkacsa, a récék, a búvármadár, a hattyú (amelynek lenyúzott tollas bőrét meleg prémként hasznosítják a területen élők), de ezen az éghajlaton a szarka és a varjú is csak a melegebb időszakokban fészkel. A varjú érkezése a hantiknál és a manysiknál a tavasz kezdetét jelenti, és az év egyik legnagyobb ünnepe kapcsolódik hozzá. A folyók nagy mennyisége és az obi-ugor népek életében nagy szerepet betöltő halászat miatt ki kell térni a vizek élővilágára is. Számos halfaj él az északi vizekben, például csuka, keszeg, kecsege, ponty, valamint a tokhalak, lazacok és heringek különböző fajtái. A szibériai turizmus egyik jelentős ága a sporthorgászat, amelyet a nyári hónapokban éjszaka is nappali fényben lehet űzni, ugyanis a terület északi régióiban egyáltalán nem megy le a nap, de a déli területeken is csupán egy-két órára. A téli időszakban azonban hónapokra sötétbe burkolózik a táj.

 

 

Az obi-ugorok lakta területek Oroszország több különböző közigazgatási régiójába esnek, és így nyelvrokonaink még a kis lélekszámukhoz képest is alacsonyabb arányban képviseltetik magukat a régiós statisztikákban. A 2010-es népszámlálás szerint a magukat hantinak vagy manysinak vallók kevesebb mint fele él a róluk elnevezett Hanti–Manysi Autonóm Körzetben. Az autonóm körzetet (melynek 2003-tól rövidebb neve is van, Jugra) 1930. december 10-én alapították (kezdetben Osztják–Vogul, 1940-től Hanti–Manysi) Nemzetiségi Területként, az „autonóm körzet” nevet 1977-ben kapta meg. A több mint 0,5 millió km2 területen élő 1,5 millió emberből mindössze 1,3% (17 128 fő) hanti és 0,8% (10 977 fő) manysi. Ezenfelül hantik élnek a Jamal–Nyenyec Autonóm Körzetben (más néven Jamalia), a Tomszki területen, illetve a Komi Köztársaságban, manysik pedig kis számban a Komi Köztársaságban, illetve a Szverdlovszki területen is laknak. Ez a széttagoltság jelentősen hátráltatja nyelvrokonaink érdekérvényesítő képességét.

 

 

Valamennyi felsorolt régióra jellemző, hogy igen alacsony a népsűrűség: a legritkábban lakott terület Jamalia, ahol 0,71 fő él egy négyzetkilométeren. Jugrában 2,9 fő/km2, általában a Tyumenyi területen pedig 24 fő/km2 lakossal számolhatunk (Magyarországon ez az érték 105 fő/km2). A lakosok etnikai összetétele nagyon sokszínű, Szibéria ugyanis erősen multikulturális terület. Bár minden fönt felsorolt közigazgatási egységben az oroszok vannak többségben (például Jugra lakosainak 68%-át teszik ki), az őslakos hantiknál és manysiknál még a tatárok, az ukránok, a baskírok, az azeriek és a fehéroroszok is többen vannak. Az etnikai sokszínűség részben történelmi okokkal magyarázható. A területen eleve több őslakos nép is élt, ezenkívül az évszázadok során folyamatosan érkeztek Szibériába száműzöttek, valamint nagy csoportokban kitelepítettek és deportáltak. A területen jelentős mennyiségű kőolaj és földgáz is található, s a kitermelés a volt Szovjetunió minden tájáról vonzza az ipari munkásokat. Sokan néhány hónapot dolgoznak a régióban, majd az év többi részét a délebbi lakóhelyükön töltik. Az etnikai sokszínűség miatt igen gyakoriak a vegyes házasságok a hantik és manysik körében is.

 

 

Szibériára általában is jellemző, hogy a lakosság erősen urbanizált, Jugra lakosainak például 92%-a él városokban. Az autonóm körzet legnagyobb települése Szurgut (kb. 374 ezer lakossal), míg az adminisztratív központ, Hanti-Manszijszk körülbelül 80 ezer lakost számlál, vagyis alig népesebb, mint Szombathely. Nem csupán a Szibériába újonnan érkezők, hanem a vidéki lakosság is egyre inkább a városokba húzódik, így 2010-re már a manysik több mint fele, a hantiknak pedig több mint harmada urbánus környezetben élt.

 

 

A vidéken élő hantik többsége és a manysik fele jelenleg kisebb-nagyobb falvakban él. Ezek között vannak regionális központok kórházzal, iskolával, múzeumokkal, néhol még hostel is található. Ilyen például Szaranpaul, ahol az utcák egy része aszfalttal burkolt, emeletes házak is állnak, a település városias hangulatú, és gyönyörű kilátás nyílik az Urál vonulataira. Ezek a települések közösségi közlekedéssel is elérhetők, nyáron a Szigva folyón menetrendszerű hajójárat üzemel, télen pedig a befagyott folyó a fő közlekedési útvonal.

 

 

A kisebb falvak közül néhány még megőrzött valamennyit a hantik és manysik hagyományos településszerkezetéből, épülettípusaiból, temetkezési helyeiből, ezek a falvak azonban rohamos ütemben néptelenednek el, a lakóházak nyaralókká válnak, és akadnak olyanok is, amelyeket csak motorcsónakkal vagy helikopterrel lehet elérni, menetrend szerinti járattal nem. A vidéki lakosság jelentős része már orosz stílusú boronaházakban él, amelyekben különálló konyhát és lakószobákat találni, fűtésre és főzésre pedig vaskályha szolgál. Vidéki skanzenekben azonban még megfigyelhetők az obi-ugorok hagyományos négyzetes alakú, alap és mennyezet nélküli, alacsony, egyosztatú, tapasztott kemencével ellátott nyeregtetős boronaházai. Ezek berendezése jellegzetes volt: a lakók az ajtóval szemben kialakított dobogószerű, alulról homokkal és fenyőágakkal szigetelt területen töltötték az időt nappal, ott ettek és aludtak. Az épületen egy-két kis méretű ablaknyílás is volt, melyet télen jéggel, nyáron hólyaggal borítottak, később pedig üvegtáblára cserélték. Dacára az orosz stílusú faházaknak, még a vegyes falvakban is megtalálható időnként az obi-ugor típusú tárolóhelyiség, az ún. lábasház. Ez az épülettípus igen ősi és az északi régiókban mindenfelé megtalálható, ahol finnugorok laknak. A lábasház egy kis faépítmény, mely cölöpökön áll, hogy télen is hozzáférhető legyen a magas hóban, illetve hogy védelmet nyújtson az állatok betörése ellen. A hantik és manysik ebben tárolják az évszakban nem szükséges holmikat, élelmiszert.

 

 

Míg a manysik már szinte kivétel nélkül felhagytak a hagyományos, félig letelepült életformával, és többnyire vegyes falvakban élnek, addig a hantik közt találni olyan családokat, amelyek még a hagyományos életformát folytatják. Mindkét népcsoportra igaz, hogy hagyományos településeik többnyire kicsik voltak, nagyjából 20 főből álltak, és három-öt, vérrokonsággal összekötött, együtt gazdálkodó család alkotta őket. A különböző hanti csoportok eltérő életformát követtek és követnek: az északi rénszarvastartók egy részére jellemző, hogy az év egészében mozgásban van a család a rének útvonalát követve.