A grammatikalizációs folyamat egy fentebb már említett és jól ismert példája az angol „be going to + főnévi igenév” szerkezet, amelyben az eredeti mozgásige (’megy’) a közeljövőt kifejező jelentésre tett szert. A John is going to visit Peter típusú mondatokban az ige eredeti (lexikális) jelentése valóban ’megy’ volt, és a szerkezet célhatározói jelentéssel bírt: ’John megy, hogy meglátogassa Petert.’ Azután ez a lexikális jelentés fokozatosan grammatikaivá vált (jövő idő kifejezése): ’John meg fogja látogatni Petert.’ Ez a változás leginkább azoknál a mondatoknál szembetűnő, ahol az ige eredeti jelentése (mozgás) már teljesen kizárt, és csak a „jövő idő” jelentés az egyetlen lehetséges értelmezés, pl. Something is going to happen ’Valami történni fog’. (Hasonló folyamat számos nyelvben lezajlott a ’megy’ jelentésű igét illetően, amint az Heine és Kuteva korábban már idézett grammatikalizációs lexikonjában [2002] olvasható.) De ahogyan említettük, nemcsak szerkezetek, hanem szóalakok is grammatizálódhatnak; ez történt például a magyar mellett, mellé, mellől névutócsalád tagjaival. Ezek a mell testrésznév (lásd 6.2. fejezet) esetragos alakjai, melyekben a helyhatározórag mára elhomályosult. Például a mellett eredetileg a ’valakinek a mellén, mellkasán’ konkrét helyviszonyt jelölhette a korábban már szintén említett (lásd 7. fejezet) ősi -t(t) lokatívuszraggal, majd erre a konkrét jelentésre épültek rá a különböző elvontabb jelentések: az édesanya mellett ’az édesanya mellén, mellkasán’ > ’az édesanya (közvetlen) közelében’ > ’az édesanyán kívül’.

A grammatikalizáció több egymással összefüggő lépésből áll:

A továbbiakban néhány olyan esetet mutatunk be – az ugor nyelvekre fókuszálva –, amikor önálló szavakból grammatikai morfémák, ezen belül is toldalékok keletkeztek. Első ilyen példánk egy manysi kicsinyítő képző, a -riś. (Itt jegyezzük meg, hogy a kicsinyítő képzők – elnevezésükkel ellentétben – egyáltalán nem csak „kicsinyítő” funkcióval bírnak, hanem számos más funkciójuk is lehet az egyes nyelvekben. A manysiban sem csak kicsinyítést fejezhet ki ez a képző, ahogyan majd látni fogjuk.) Ez a képző egy finnugor kori önálló szóból (*räćɜ) keletkezett, amelynek a jelentése valószínűleg ’darab, falat, rész’ lehetett, ez a szó azonban ma már nem él a manysiban.1 Képzővé válása valószínűleg már korán, a manysi nyelv önálló történetének elején megkezdődött. A -riś nagyon termékeny képző, amely nemcsak főnevekhez, hanem – a kötőszavak kivételével – valószínűleg minden szóhoz hozzákapcsolható. Kicsinyítő képzőként többnyire természetesen ’kicsi’ vagy ’gyerek, utód’ jelentést fejez ki, illetve szeretetet, kedveskedést: āɣiriś ’kislány’, kūťuwriś ’kiskutya, kutyuska’, apiɣriśəm ’kisunokám’, pukiriśe ’hasacskája’. Érdekesség, hogy a névutós szerkezetekben a kicsinyítő képző néha nem a főnévhez, hanem a hozzá kapcsolódó névutóhoz járul: kwol sisriśnə ’házikó mögé’ (kwol ’ház’, sisnə ’mögé’). Itt azért kerülhet a kicsinyítő képző a névutó „belsejébe”, mert az a sis ’hát, hátsó rész’ szó -n latívuszragos alakjából keletkezett, így a kifejezés eredetileg kb. azt jelentette: ’a ház hátacskájába’.

Egyes példákban a képző nem kicsinyítést vagy kedveskedést fejez ki, hanem határozatlanságot: ēt kwoťəlriśət ’éjfél körül’ (ēt ’éj’, kwoťəlt ’középen’), taw minəmä jui-pālriśət ’kevéssel az ő elmenetele után’ (taw ’ő’, minəmä ’elmenetele’, jui-pālt ’után’). Ezekben a példákban ugyanazt láthatjuk, mint fentebb, vagyis hogy a kicsinyítő képző a névutók „belsejébe” kerül. De most már tudjuk, hogyan lehetséges ez, bizony ezek a névutók is önálló szavakból keletkeztek: kwoťəl ’közép, középső’, illetve jui-pāl ’hátsó oldal’ + -t lokatívuszrag.

A -riś kicsinyítő képző ezenkívül megjelenik az igeragozásban is, bármelyik igetőhöz hozzákapcsolódhat, és az ige utána még felvehet idő-, igenem- és módjeleket, valamint természetesen személyragokat. Igékhez kapcsolódva a képző szubjektivitást és a beszélő viszonyulását fejezi ki, mégpedig sajnálkozást vagy megvetést: wāγtal patəmriśəm ’gyönge lettem (én, szegény)’ (wāγtal ’gyönge’, pati ’válik vmivé’), ań minəriśen jūw! ’Most menj be, te szegény!’ (ań ’most’, mini ’megy’, jūw ’be’). A második példában a képző kifejezhet sajnálkozást vagy megvetést is (’Menj be, te szerencsétlen!’), ez a szövegkörnyezettől és a beszélő szándékától függ.

A -riś főnevekhez kapcsolódva is gyakran negatív vagy pejoratív jelentésű, pl. nēriś ’nőcske’, ez azonban többnyire csak a szövegkörnyezetből derül ki, például amikor valaki a számára ellenszenves sógornőjét így nevezi meg: ōńiγriś (ōńiγ ’sógornő’), vagy a szeretője feleségét (akit valószínűleg nem kedvel túlzottan) így hívja: kuľriś (kuľ ’ördög’). Önmagában azonban nincsen negatív jelentése a képzőnek, gondoljunk csak a fentebb említett példákra (āɣiriś ’kislány’, kūťuwriś ’kiskutya, kutyuska’ stb.).

Itt kell megjegyeznünk, hogy a manysiban van egy másik, hasonlóképpen termékeny kicsinyítő képző, a -kwe, amelynek viszont mindig pozitív jelentése van. A -riś negatív tartalma akkor a legegyértelműbb, ha szembeállítják a -kwe képzővel, pl. egy jól ismert manysi mesében (A Mōś Asszony és a Por Asszony)2 a pozitív főhős és a hozzá kapcsolódó tárgyak (pl. csizma, bunda) mindig a -kwe képzővel vannak ellátva, míg a negatív főhős és az ő dolgai a -riś képzőt kapják.

E képző esetében tehát egy már lezárult grammatikalizációs folyamatról van szó, és az eredeti, önálló szó már nem él a nyelvben, csak a belőle kialakult grammatikai morféma (képző) maradt fenn különböző jelentésekkel, illetve funkciókkal. De hogyan jöttek létre az eredeti, lexikális jelentésből ezek a grammatikai jelentések? Amint fentebb említettem, a képző forrásául szolgáló önálló főnév eredeti jelentése ’darab, falat, rész’ lehetett. Ebből alakult ki a prototipikus kicsinyítő funkció, azaz a ’kicsi’ jelentés. (Hiszen egy darab, falat vagy valaminek a része általában kicsi.) A ’kicsi’ jelentéshez logikusan kötődik a ’gyerek, utód’ jelentés. A negatív jelentések származhatnak mind az eredeti ’darab, rész’, mind pedig a ’kicsi’ jelentésből, hiszen általában a kisebb dolgokat rosszabb minőségűnek, negatívabbnak tartjuk, míg a nagyobbakat jobbnak, pozitívabbnak. (Itt tulajdonképpen a „méret = érték” metafora játszik szerepet.) A határozatlanság kifejezése szintén eredhet a ’kicsi’ jelentésből, hiszen többnyire egy kategória marginális tagjait (amelyek odatartozása bizonytalan) a kis mérettel, míg a prototipikus vagy központi tagokat a nagy mérettel kapcsoljuk össze. A kicsinyítő képző kedveskedő funkciója természetesen adódik a ’gyerek’ jelentésből, hiszen a gyerekek iránt általában szeretetet érzünk, így ha azt halljuk, hogy a kicsinyítő képzős alak gyerekre utal, akkor logikusan arra következtetünk, hogy a beszélő szeretetet érez a kicsinyítő képzővel megjelölt személy (vagy dolog) iránt. Hasonlóképpen mind a ’sajnálat’, mind pedig a ’megvetés’ kialakulhatott a ’kicsi’ jelentésből, hiszen a kicsi dolgok iránt gyakran sajnálatot vagy megvetést érzünk. (És itt visszautalhatunk a „méret = érték” metaforára is.)

A mā mint főnévképző elem grammatikalizációja tehát a következőképpen mehetett végbe:

Az itt bemutatotthoz nagyon hasonló grammatikalizációs folyamatot találunk a másik obi-ugor nyelvben, a hantiban is. Több hanti nyelvjárásban szintén a ’hely’ jelentésű szó grammatikalizációjának lehetünk tanúi, ez a szó azonban nem a manysi mā etimológiai megfelelője (azaz rokonszava), hanem egy ettől teljesen független szó, a TAHI. (Mivel a szónak a különböző nyelvjárásokban számos változata van [pl. tăγi ~ taγi ~ tăχə ~ tăχi ~ tăχa], egységesen a TAHI alakkal szokás jelölni.) Ez a szó a keleti hanti nyelvjárásokban melléknévi igenevekkel kapcsolódva elvont jelentést fejezhet ki, létrehozhat olyan főneveket, amelyek a cselekvés helyét, idejét, eredményét vagy magát a cselekvést nevezik meg. Pl. wŏʌtǝ tåγi ’élet’ (wŏʌtǝ ’levő’), năm pŏntə taγi ’névadás’ (năm pŏntə ’név tevő’).3 A TAHI ’hely’ szó hasonló grammatikalizációja figyelhető meg a hanti egyik északi nyelvjárásában, a szinjai hantiban is.4 Látható tehát, hogy a két obi-ugor nyelvben, a manysiban és a hantiban szinte azonos grammatikalizációs folyamat zajlik; bár nem ugyanazok a szavak grammatikalizálódnak, a logika ugyanaz: a ’hely’ jelentésű szó melléknévi igenevekhez kapcsolódva elveszíti lexikális jelentését, és grammatikai funkcióra tesz szert, nevezetesen főnévképző elemmé válik, és elvont főneveket, cselekvésneveket hoz létre.

A két obi-ugor nyelv mellett a harmadik ugor nyelvből, azaz a magyarból is hozhatunk példát hasonló grammatikalizációra, legalábbis ami az „alapszó” jelentését illeti. A magyar -ság/-ség névszóképző, mely általában elvont fogalmat vagy gyűjtőnevet képez (szépség, távolság, katonaság), szintén önálló szóból keletkezett. Egy ősi, finnugor kori főnév vált képzővé, amelynek valószínűleg ’halom, domb’ jelentése volt, de mint önálló szó a magyarban már régen kihalt. Képzővé válása korán megkezdődhetett (az ősmagyar korban), az ómagyar korban ugyanis már jellemzően elvont jelentésű főneveket képez, és általában véve jellemző rá a hangrendi illeszkedés is.

A -ság/-ség története egyáltalán nem kivételes a magyarban sem: a grammatikalizáció mint változástípus lépten-nyomon visszaköszön a magyar morfológia történetében. Már a megelőző fejezetben is szó esett arról például, hogy az esetragok többsége szintén önálló szóból eredeztethető. Ezek közül némelynek az alapszava még ma is él a magyarban (mint a korábban említett bél, amelyből a -ba/-be, -ban/-ben és -ból/-ből esetragok származnak, vagy a ’növény szára, törzse’ mellett eredetileg ’közelség’ jelentésű tő, amely a -tól/-től toldalékban köszön vissza). Vannak azonban olyan ragjaink is, amelyek „alapszava” mai nyelvünkben már nem használatos. Ezek közé tartozik például a ‑ra/‑re és a -ról/-ről rag, amelyek az uráli *roγ- ’közelség’ vagy pedig az ugor *raηɜ ’felszín’ főnevek ragos alakjaiból alakultak ki. A ’közelség’ vagy pedig a ’felszín’ jelentésű szóhoz az ‑á latívuszrag (*roγá/*raγá > reá > ra,), illetve az ősi -l ablatívuszrag kapcsolódott (*roγol > ról; később létrejött a -re, -ről változat is). Szintén ide tartozik a -nak/-nek ragunk, amely egyesek szerint az uráli *nä ’ez’ névmás és az ősi -k latívuszrag kapcsolatából alakult ki oly módon, hogy az ugor korban először létrejött egy *nek névutó, amely később raggá vált: ma datívuszragként tartjuk számon, de az eredeti latívuszi funkció (hová?) még érzékelhető az olyan kifejezésekben, mint pl. falnak megy. De megemlíthetjük még a -hoz/-hez/-höz ragot is, mely egy ugor kori *kućɜ ’oldal, szél’ jelentésű szót őriz: ebből az ősmagyarban először *hoz ’valaminek az oldala, széle’ jelentésű szó lett, majd ehhez kapcsolódott az -á latívuszrag.

Igen-igen hosszan sorolhatnánk még további példákat a grammatikalizációs folyamatokra mind a névszói, mind az igei morfológia területéről, és nemcsak a magyarból, hanem számos rokon és nem rokon nyelvből egyaránt – érdemes böngészni a már korábban is említett grammatikalizációs lexikont (lásd alább). A grammatikalizációs változások feltehetően mindig is elválaszthatatlanul hozzátartoztak a nyelvhasználathoz, és ma is hozzátartoznak.