Egyrészt minden eddigi példa szókezdő p- hangra vonatkozott, és a valaha p- kezdetű uráli eredetű szavaink túlnyomó többségére igaz is, hogy f- kezdetű lett. Azonban még az uráli, finnugor és ugor eredetű szavaink körében sem lett minden egyes esetben f- hang a folytatása. Ilyen kivétel például a magyar bőr szó, amelynek hanti, nyenyec és kojbál1 megfelelői mind p- kezdetűek.

Másrészt más pozícióban, például szó belseji helyzetben nem feltétlenül ugyanolyan változások mennek végbe, mint szókezdeten. Pl. a finn kepeä ’könnyű’ szó magyar megfelelője a kevés, és a sovány szavunkban is p-re vezethető vissza a szó belseji v hang, valamint más példák is arra vallanak, hogy ebben a pozícióban a p hang v-vé vált.

Harmadrészt az sem mindegy, hogy hosszú vagy rövid p állt szó belseji helyzetben. Például a magyar ipa, apa, após szavak szó belseji p hangja rokon nyelvek megfelelései alapján hosszú pp-re vezethető vissza. Ez az oka annak, hogy nem -v- fejleményei vannak, mint a fenti példákban. Ugyanez mondható el a csupor, epe, eper, lep- szavak p-jéről is.

Mint mondtuk, általában befolyásolja a hangváltozásokat az is, hogy milyen hangok állnak az érintett hang előtt és után, azaz milyen a hang környezete. Ezt a pozíció bizonyos fokig már önmagában meghatározza (hiszen pl. a szókezdő p- előtt semmi nem állhat, mögötte meg csak magánhangzó), de vannak hangváltozások, amelyeknek még ennél is szigorúbbak a környezeti feltételei, lásd pl. a fejezet elején említett k- > h- változást (käsi ~ kéz, de: kala ~ hal). Végezetül azt is hozzá kell tenni, hogy az egyes hangváltozások időszakos folyamatok: bizonyos korszakban végbemennek a szókészlet érintett részének csaknem egészén, de szó sincs arról, hogy örök időkig működnének. Gondoljunk csak bele, hogy mindvégig uráli vagy finnugor eredetű szavainkról volt szó – és ma mennyi p- kezdetű szó van a magyarban!