Az egyik nyáron Arisztarh családja megérkezett az Agan folyó felső szakaszáról a Kis Homokos Parti nyári szállásunkra. A kolhoz a nyári halászati idényre küldte hozzánk, hogy a mi brigádunkban dolgozzon. Hosszú fekete hajú, bajuszos, szakállas férfi volt, nyugodt, szavakban és tettekben is megfontolt ember. Arisztarh nem bácsi, hanem inkább nagyapó benyomását keltette. Mi, gyerekek nem is mertük egyszerűen csak bácsinak nevezni.

A nyár gyorsan elszállt, és észrevétlenül őszbe fordult. A partközeli erdőkben érni kezdtek a bogyók. Elsőként, szinte egyidejűleg, az áfonyafélék értek be. A nők és a gyerekek elkezdték a bogyószüretet. Ősszel a férfiak is elindultak az erdőbe, hogy felkészüljenek a téli hónapokra. Az erdőben fát gyűjtöttek. A fa adta a nyersanyagot szinte mindenhez. Fából készültek a szánok, a vadászathoz, a jeges halászathoz szükséges felszerelések, meg a vadászat során használt sílécek, valamint egyéb szerszámok és háztartási eszközök is.

Estére a férfiak általában összegyűltek a parton. Egy vastag rönkön ültek a rögtönzött munkaasztal mellett, ahol szerszámokat és háztartási eszközöket fűrészeltek, fúrtak és gyalultak. Ezt a part menti helyet a mesterek helyének vagy műhelynek hívták. Azon az estén is minden házból ott gyülekeztek a férfiak. Arisztarh nagyapa is előkerült. Ültek, dohányoztak, lassan kicserélték egymással az elmúlt nap híreit. Ki hol volt, mit tett, mit látott és hallott. Arisztarh apó csendben hallgatott, aztán ő is megszólalt:

– Én ma az erdőben medve alakjában jelentem meg.

Elmondta, hogy az erdőben egyenes törzsű nyírfát keresett a rénszarvasszán lábai számára. Találkozott a bogyószedő asszonyokkal. Egy nyomot vizsgálgattak. Kérdezik tőle, milyen állat nyoma ez. Azt válaszolta, hogy itt nemrég medve járt. Gondosan megvizsgálta a nyomot, majd elmondta a rémült nőknek, hogy el kell nyerniük a medve jóindulatát, nehogy rájuk ijesszen az erdőben. Meg kell vendégelniük a medvét. Tegyenek a medvenyomba egy maréknyi bogyót a saját edényükből. Az erdők fekete arcú ura visszatér, és belakmározik a csemegéből. Az asszonyok azonnal teljesítették a kérést. Egy-egy marékkal kiszórtak az erdei gyümölcsből, és megnyugodva felsóhajtottak. Ezután szétváltak az útjaik. Arisztarh apó az egyik irányba, az asszonyok a másikba mentek.

Eszembe jutottak a nőkről és a medvéről szóló történetek. A régi időkben, valamikor réges-régen, néha annyira megijedtek az asszonyok a fekete arcútól, hogy menekülés közben éles faágakba ütköztek, és meg is haltak. Van egy fontos szabály, amelyet mindig észben kell tartani ősszel az erdőben: nem szabad elfutni a medve elől, az ember nem mutathatja neki a hátát. Ha valaki meglátja az erdő urát, lassan, nem kapkodva, hátrafelé kell lépkednie a fák és bokrok sűrűjébe. Amikor az ember már elrejtőzött a medve szeme elől, hátat fordíthat a medvének, és folytathatja az útját. Természetesen ne szaladjunk, hanem nyugodt tempóban haladjunk. Hátha a medve kikukucskál a bokrok mögül, amikor távolodunk tőle. Nem szereti, ha az emberek menekülnek, és hátat fordítanak neki. És ne adja Isten, hogy valaki megbotoljék. Előfordult, hogy vadászaton a medvét kizavarták az odújából, és az hatalmas ugrásokkal elszaladt az emberek elől. De amikor egy vadász megcsúszott és elesett, akkor a medve visszafordult, és rátámadt az illetőre. Ezt teszi minden vad, ahogy a vadászok mondják, még a legbékésebb természetű is. Tilos a fekete arcúnak a félelmünket és a gyengeségünket megmutatni. Erről beszélt anyám is, amikor a nyár őszbe fordult, és eljött a bogyók és magfélék érésének ideje.

A férfiak a kézműves helyen jót nevettek a bogyószedő nőkön. Eszükbe jutott, hogy a medve milyen csínyeket, rosszaságokat követett el. Valamiért nagyon nem szerette az egyenes törzsű fenyő vékony, gyalult gallyaiból fonott varsákat. Általában nyáron a part közelében száradni hagyták őket, hogy késő ősszel vagy kora télen a kis folyó elrekesztett részén kirakhassák a halfogó varsákat. Ha a medve elmegy egy rekeszték mellett, minden bizonnyal, ahogy a vadászok szokták mondani, „leteszi az öklét” a varsára. Vagyis széttöri a mancsával, összenyomja a gallyakat. A múlt nyáron – mesélik – az erdő ura a Kis Mocsaras folyó mentén sétált, ott, ahol a Cédrus-tóba ömlik, az Otthoni fenyves nevű téli szállásunk közelében. Ott aztán széttörte Vaszilij bácsi, Jefrem nagyapa és harmad-unokatestvérem, Mihail halászfelszerelését. Amikor pedig tavasszal rábukkant egy rekesztékre, és a sekély vízben észrevette a halakkal teli varsát, nekiállt horgászni. Kihúzta a vízből, megfordította, és felfalta a tartalmát. Tavaly, ősz felé meg mit művelt a fekete arcú: felmászott Galaktion bátyám üres téli házának a tetejére. Nyáron a házigazda kivette belőle a kályhát, és a füstnyílást bádoglemezzel meg nyírfakéreggel fedte be, hogy az esővíz ne folyjon be a házba. A szerencsétlen tréfamester addig toporgott a fahasábokkal borított tetőn, míg a kéménynyílásra nem lépett. És bezuhant a házba. Jó magasról esett le. Nyilvánvaló fájdalmában és ijedtében ordított egy nagyot – és úgy repült ki az ablakon, mint egy ágyúgolyó. Összetörte az üveget, és kiverte az egész ablakkeretet. Nos, Galaktion bátyám nem válogatta meg a szavait. Sokáig emlegette és szidalmazta a feketeképűt.

Most harmad-unokatestvérem, Nyikita szólalt meg. Azt mondta:

– Tudjátok, mikor kezdtem volna bogyókat szórni ennek a tréfamesternek? Szedjen csak magának…

Apám is elmosolyodott Nyikita szavaira, és így folytatta:

– Nem valószínű, hogy visszatérne a nyomaihoz a bogyókért…

Vaszilij bácsi, falunk legjobb medvevadásza nagyot nevetett, és azt mondta:

– A rothadó nyoma még egy marék bogyót sem érdemel!

Akkor beszéltek így a medvenyomról, amikor ki akarták csúfolni, gúnyolni a medvét: rothadó nyom. Ez azt jelenti, hogy nem friss nyom, hanem már áporodott szagú. De ilyen beszédet csak a tapasztalt vadászok engedhettek meg maguknak, akik nem féltek a fekete erdők mindenható urától.

Arisztarh apó csendben pipázva hallgatta a beszélgetést. Miután elhangzott a medvével kapcsolatos összes éles észrevétel, így szólt:

– Amikor az asszonyok eltűntek a fák mögött, visszatértem a medvenyomhoz. Lefeküdtem a puha mohaszőnyegre, és sietség nélkül, örömmel ízlelgetve megettem az összes bogyót, amit a medvének kitettek.

Ez vidám nevetést váltott ki a település férfiai között. Hűha, micsoda ember, kinevette a medvét, kicsúfolta a bogyószedő asszonyokat, és még lédús bogyóból is belakmározott. Tehát biztos volt benne, hogy a fekete arcú nem jön vissza a neki kitett lakomáért. Később, amikor Arisztarh apó hazament az Agan felső szakaszán lévő falujába, gyakran felidéztük, hogy is jelent meg ő medve képében. Nemzetségünk férfitagjai később is mindig jót nevettek azon, hogy viccelte meg a nőket és a fekete arcút.

Este az első őszi szürkület vonakodva kezdett ereszkedni lefelé. A férfiak egy ideig még üldögéltek, beszélgettek a nap híreiről, majd lassan hazaindultak. Pipájával pöfékelve Arisztarh apó is elindult a háza felé. Jót mulatott magában a falu asszonyain. A bogyószedő nők viszont továbbra is, ha medvenyomot látnak, beleszórnak egy marék bogyót. Ez a medvének járó ajándék.