Be kell vallanom, hogy meglehetősen felkészületlenül indultam első expedíciómra. Amilyen váratlanul érte a világot a politikai változás az 1980-as évek végén, ugyanolyan váratlan volt a mi szakmánkban az, hogy megnyíltak a határok és az utazási lehetőségek. Legalábbis nekem hiányoztak az ismereteim akár a nyelvi dokumentálást, akár a gyűjtött anyag feldolgozását illetően. Fokozatosan, munka közben, a saját káromon tanulva pótoltam hiányosságaimat.

 

 

Az emberek, így a kutatók is különbözőek. Vannak, akik könnyebben létesítenek kapcsolatot másokkal, mások gátlásosabbak. Én az utóbbiak közé tartozom. Szerencsés voltam, hogy Kerezsi Ágnest már ismerősként köszöntötték a Szopocsin családban, s az ő biztatására gyakran kinyílt a meseláda, nekem csak be kellett kapcsolnom a magnetofont. A felvételek egy részét helyben leírtuk, én közben próbáltam felismerni a szurguti hanti fonémákat és kialakítani egy viszonylag következetes írásrendszert. A helyben le nem jegyzett felvételekről azt gondoltam, hogy majd itthon, szótár segítségével megfejtem őket. Ez nem sikerült. Így az első úton gyűjtött anyag lejegyzése és fordítása belekerült a következő három expedíció (1993, 1994, 1996) programjába is. Új felvételt már sokkal óvatosabban készítettem.