„Mi zse vimirajuscsij narod!” (’Hiszen mi egy kihalófélben lévő nép vagyunk!’ [orosz]) – lehet újra és újra a hantiktól hallani. A kihalás, a megsemmisülés, a föld felszínéről való eltűnés az egyik legszomorúbb, legdrámaibb elképzelés, amely az őslakos népekről létezik. A 19. század végén A. I. Jakobij1 igen szemléletesen ábrázolta Nyugat-Szibéria egyes őslakos csoportjainak kihalását. Így például ma már nem él egy beszélő sem a déli hantik csoportjából, amely a 19. században még fellelhető volt. A hanti nyelv irtisi nyelvjárása mára már teljesen kihalt, és vele gazdag szóbeli hagyománya is. Mióta az 1980-as évek végén világviszonylatban is nyilvánosságot kaptak a kőolaj-kitermelésnek a réntartókat érintő drámai szociális és ökológiai következményei, a szakirodalomban, de még inkább a sajtóban meghonosodott a kőolaj-kitermelés általi etnocídium (népirtás) fogalma. A fenn idézett kijelentés olyan makacsul tartja magát a hantik helyzetéről való beszélgetésekben, hogy jómagam is sokáig meg voltam arról győződve, hogy a kőolaj-kitermelés a réntartók számának drasztikus csökkenéséhez vezetett, hiszen erre számos jel utal akkor is, ha a valóság csak egy részét tükrözi vissza. Ott van például a kőolajmunkások egy részének kíméletlen és kegyetlen viselkedése az erdőlakókkal szemben, amit Jeremej Ajpin A hantik, avagy a Hajnalcsillag című regénye és A hamvadó tűznél vagy Hallgatom a földet című elbeszélései is nyomatékosan ábrázolnak.2 Maguk a réntartók is mesélték nekem, hogy elmenekültek az új olajmezők feltárása elől, a lebuldózerezett szálláshelyeikről. Olyan hanti családokat ismerhettem meg, akik az új rénszarvaslegelőkön hosszú évekig csumban (hanti nomád sátorban) éltek, mert újabb elűzetésektől tartottak. A fiatal generáció hanti anyanyelvének elvesztése, valamint az öngyilkosságról, az alkoholizmusról és az ezekkel kapcsolatos halálesetekről szóló történeteik szintén zord képet festenek. Mindez nem kitaláció, ahogy terepmunkáim során magam is tapasztalhattam.