A TTM1 szerint az egészségviselkedések megváltoztatása egy olyan, időben előre haladó folyamat eredménye, amely hat szakaszra osztható: a fontolgatás előtti, a fontolgatási, az előkészületi, a cselekvési, a fenntartási és a befejező szakaszra. [12, 13] A szakaszmodellek – amilyen a TTM is – lényege, hogy a változási folyamatot minőségileg különböző szakaszokra bontják, ahol minden szakasz a többitől eltérő kognitív és viselkedéses jellemzőkkel bír. [14] E szakaszok meghatározott sorrendben követik egymást, és az egyazon szakaszban lévő személyek jobban hasonlítanak egymáshoz, mint a különböző szakaszokban lévők: hasonló akadályokkal néznek szembe, és ezek az akadályok minőségileg mások, mint a többi szakaszban. A szakaszelméletek gyakorlati következménye így egy többé-kevésbé homogén célcsoport kialakításának lehetősége, amely csoport számára célzott intervenció alakítható ki. [15]

 

 

A visszaeséssel kapcsolatban fontos hangsúlyozni a TTM egy jelentős gyakorlati implikációkkal járó alapvetését. A visszaesés (relapszus) a visszalépés egy formája, ami egy korábbi szakaszba való visszatérést jelent (például a cselekvés szakaszából egy korábbiba). A TTM azonban a visszaesést sokkalta inkább törvényszerűnek tekinti, semmint kudarcnak. Hangsúlyozza, hogy a viselkedésváltozás a legritkább esetben lineáris folyamat. Gyakoribb, hogy az előrehaladást átmeneti megtorpanások, akár visszalépések szakítják meg, ami ugyanakkor nem jelenti a változtatási kísérlet feladását. Ennek kapcsán a TTM a spirál metaforájával él: a viselkedésváltozást egy spirál formájában lehet elképzelni, ahol – folyamatosan „felfelé” haladva és fejlődve – az esetleges visszalépés nem egy korábbi fix és statikus pontra való visszacsúszást jelent, mert a változás során egyre hosszabb és összetettebb lesz a spirál, ezért a visszalépés is csak egy újabb „szintet”, egy újabb tapasztalatot jelent. Ha az egyén vissza is lép az előkészület szakaszába, az már nem ugyanaz az előkészületi szakasz lesz, ahonnan a változási folyamat kezdetén elindult. A tapasztalatai, a fejlődő önismerete, az erősségeinek és gyengeségeinek megismerése okán már „feljebb” jár az úton, a spirál egy magasabb pontján, ahol az egyes „szinteken” akár újabb és újabb visszaesési tapasztalattal találkozhat, mégis, ezek esetében egyre felkészültebb, egyre ellenállóbb lesz. Pozitívum továbbá, hogy az empirikus adatok tanúsága szerint [12] az emberek mintegy 15%-a lép csak vissza a töprengés előtti szakaszba, amennyiben egyszer egy változási folyamatot már elkezdett. A jelentős többség jellemzően csak a töprengési vagy előkészületi szakaszba lép vissza ilyen esetekben, ahonnan újabb jelentős kísérletet tehet viselkedése megváltoztatására.

 

 

A befejezés szakaszába lépést a visszaesés kísértésének hiánya és a megvalósított változtatások fenntartásához kapcsolódó teljes személyes hatékonyságérzés jellemzi. Az egyént már nem ingatják meg nehéz helyzetek (például, ha a környezetében rágyújt valaki), és biztos benne, hogy képes fenntartani a viselkedésváltozást (például, ha esős idő ellenére is beiktatja a testmozgást, vagy akkor sem gyújt rá, ha stresszes). Élményszinten olyan, mintha az egyén soha nem is követte volna a korábbi egészségkárosító életmódot. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy az egyének jelentős többsége számára ez az állapot inkább egy optimális, ideális célállapotot jelent, miközben a hétköznapokban – hol jobban, hol kevésbé – szükség lehet még erőfeszítésre és aktív önszabályozásra, hogy ne térjen vissza korábbi szokásaihoz (például természetes és elfogadható, ha egy nehéz nap során az egyén megfogalmazza, hogy jó lenne rágyújtani, vagy ha fáradtnak érzi magát, azt kívánja, bár ne kellene sportolni – ugyanakkor tudja, hogy nem fog rágyújtani, illetve elmegy sportolni). Hangsúlyozandó tehát, hogy míg például a szerhasználat (alkoholfogyasztás, dohányzás) kapcsán érthetőbb és életszerűbb a befejezés szakaszáról beszélni, addig más viselkedések (például a megváltoztatott étrendi vagy testmozgási szokások folytatása) kapcsán inkább élethosszig tartó fenntartásról van szó. [12, 13]

 

 

A szelf (én) újraértékelése során az egyén mind kognitív, mind érzelmi szinten felméri saját énjét és énképét az adott viselkedéssel és anélkül (lásd Edit esetét a 43. kitekintő ablakban). Ennek részeként fontos lehet az értékek tisztázása és mérlegelése (például annak tudatosítása, hogy az egyén dohányzása a számára fontos és tervezett gyermekvállalásra negatívan hat, ekként a gyermekvállalás és a dohányzás fontosságának, értékének összevetése), a jelenlegi (például túlsúllyal küzdő) és a vágyott jövőbeli (például a kívánt súlyt elérő) én képének összehasonlítása. E folyamatot segíthetik és elindíthatják az egyén elé tárt egészséges szerepmodellek (például egy ismerős, aki sikeresen megváltoztatta életmódját) vagy akár imaginációs folyamatok is (például képzelje el önmagát, aki túlsúlyától megszabadulva könnyebben játszik órák hosszat az unokákkal). Ezen újraértékelő folyamat a fontolgatás fázisában játszik jelentős szerepet, kiemelve a tervezett viselkedés előnyeit, hasznát.

 

 

Az önfelszabadítás az előkészítés szakaszában lehet segítő folyamat. Egyfelől része a meggyőződés, hogy az egyén változhat, és része az elköteleződés, illetve döntés, hogy ezen meggyőződés alapján cselekedjen. Ezt segíthetik elkötelezett, átgondolt fogadalmak, amelyeket egy számára fontos személy előtt tesz, nyilvánossá tétel (például betegtársak előtt), a döntés ilyetén felvállalása mások előtt, de akár a személyes, belső elköteleződés is, amelyek mind növelhetik az akaraterőt és a motivációt. E folyamatot támogathatja, ha az egyén felismeri, hogy több lehetőség is kínálkozik számára, és ezek között ő dönthet és dönt. Ennek igazán nagy jelentősége lehet az egyénnel való (például a szakember részéről történő) kommunikáció során. Javasolt ekként felelősségteljes, aktív, önmagáért cselekedni tudó és akaró partnerként kezelni a beteg személyt, és a változtatás több lehetőségét felkínálni számára, például dohányzás esetén nem azt kommunikálni, hogy „le kell szokni” (egy lehetőség), hanem informálni őt, hogy a teljes leszokás, az elszívott cigaretták számának csökkentése, az elektromos cigarettára való átállás és a nikotinpótló készítmények alkalmazása (négy lehetőség) mind alternatíva lehet, és annak hangsúlyozása mellett, hogy a teljes leszokás szolgálja legjobban az egészségét, az egyénre bízni a döntést. Régóta ismert és sokszor bizonyított tény ugyanis, hogy a legnagyobb elkötelezettséget azon döntések vonják magukkal, amelyek meghozatalában az egyénnek magának is szerepe volt. A társas felszabadítás folyamata a viselkedésváltozás minden szakaszában támogató lehet. Ennek részeként fontos a társas aktivitások és az elérhető lehetőségek növelése, főképp azoknak, akik deprivált vagy valamilyen szempontból nehezebb/hátrányos helyzetben vannak. Ennek eszköze lehet a pártfogás mentorprogramok keretében, az egyének képességeinek, készségeinek fejlesztése és a képessé tevés (empowerment), valamint megfelelő irányelvek és rendelkezések, amelyek segítséget jelenthetnek a hátrányos helyzetben levőknek (például az alacsony szocioökonómiai státuszú személyeknek) egészségük megőrzésében. Az ilyen jellegű intézkedések azonban (például dohányzásmentes övezetek, salátabár az iskolai menzákon) a társadalom minden tagja számára hasznosak lehetnek.

 

 

Az ellenkondicionálás (vagy helyettesítés) stratégiájának célja, hogy az egyén egészséget támogató viselkedéseket iktasson be a napjaiba, amelyekkel sikeresen helyettesítheti az egészséget károsító viselkedést. Ennek része lehet relaxációs technikák tanulása (például a stresszhelyzetben történő dohányzást helyettesítve), az önérvényesítő képesség fejlesztése bizonyos társas helyzetekhez kötött rizikóviselkedések elkerülésére (például az alkoholabsztinencia felvállalása az alkoholfogyasztást bátorító baráti környezetben), akár nikotinpótlás, akár a környezet megváltoztatása (például a zsírszegény ételeket felszolgáló éttermek felkutatása). Fontos továbbá a kognitív sémák átformálása is (például az esti filmnézésnek nem kötelező eleme a nassolás, illetőleg a nass helyettesíthető egészséges rágcsálnivalókkal). Ezen helyettesítő lépések mind a cselekvés, mind a fenntartás szakaszában alapvető szerepet játszanak, mígnem megszilárdulnak az új, egészségesebb szokások.

 

 

Az eredmény következetes jutalmazása (vagy büntetése) az adott irányba történő elmozdulás következményeinek megtervezéséről és megvalósításáról szól. Ennek része lehet büntetések alkalmazása is (amennyiben az egyén nem tartja magát a tervezett cselekvéshez), ám az empirikus kutatási eredmények szerint a megfelelő jutalmazás (amennyiben az egyén előrehalad a kívánt cél irányába) sokkal hatékonyabban, és tartósabban segíti elő a változást, mert a pozitív megerősítés (és nem a büntetés) inkább összhangban áll a változás természetes folyamatával is. Ez lehet szimbolikus jutalom is (például pozitív énállítások alkalmazása: „Erős vagyok, és büszke lehetek magamra, amiért megálltam ma este a nassolást”), de kézzelfogható megerősítés is (például a nem megvásárolt dohánytermékek árának félretétele, és hetente egy kisebb költségű, örömet okozó vásárlás ebből a pénzből, vagy például annak egy vágyott utazásra való összegyűjtése). A társas környezettől jövő megerősítések (például dicséretek, a változás és az erőfeszítés elismerése stb.) szintén jelentős támogató folyamatok lehetnek. A jutalmazás célja, hogy növelje a motivációt adott cselekvés jövőbeli újbóli megjelenésére (ismétlődésére), ekként a cselekvés és a fenntartás szakaszaiban játszik fontos szerepet.