Az optimális testtömeg (és testzsírarány) elérésének, illetve fenntartásának képlete elvileg roppant egyszerű: amennyiben a szervezet több kalóriát használ fel, mint amennyi a bevitt táplálékkal rendelkezésére áll, nem képződnek zsírszövetek, illetve – azok megléte esetén – a szervezet az elraktározott többletből (annak felhasználásával) fogja pótolni a hiányzó energiát, tehát a fogyás beindul. Ez tehát azt jelenti, hogy több energia (kalória) felhasználásával (rendszeres testmozgással) és kevesebb kalória elfogyasztásával (az étrend megváltoztatásával) a szervezet zsírtartaléka csökkenni fog, illetve nem növekszik tovább. Ezzel együtt hangsúlyozandó, hogy az élettani szempontok alapján egészségesnek tartott és hosszú távon is fenntartható fogyást a havi egy kilogramm testsúlycsökkenés jelenti. Ennek során nincs jelentősége, hogy az egyén mely étkezések során fogyaszt több vagy kevesebb kalóriát, ahogy az is mellékes, hogy a nap mely szakában végzi a testmozgást. [207]

Kiemelendő továbbá, hogy a rendszeres testmozgás a mentális egészség szempontjából is kedvező hatású: a fizikai aktivitás csökkenti a pszichés distressz tüneteit, mérsékli a düh és harag érzelmeinek intenzitását, mérsékli a stresszélményt és a negatív hangulati állapotokat, növeli a pozitív hangulati állapotok gyakoriságát és az érzelmi jóllétet számos korcsoportban. A rendszeres testmozgás igazoltan együtt jár továbbá a jobb kognitív működéssel időskorú személyek körében. [214, 215] A kapcsolat ugyanakkor – ahogy erről már esett szó – kétirányú: a rosszabb pszichés státusszal (például depresszív tünetekkel) jellemezhető személyek körében gyakoribb a fizikai inaktivitás, amelynek így nem érvényesülhetnek pozitív – anyagcsere, hormonális- és neurotranszmitter – hatásai, ami így mind a fizikai egészség, mind a pszichés jóllét szempontjából negatívabb kimenetekhez vezethet. [216, 217]

A fenti összefüggéseket különböző útvonalak közvetíthetik. A testi aktivitás növeli a személyes hatékonyság és a kompetencia érzését, ami más életterületek és tevékenységek kapcsán is pozitív hatással bír. Ez a magabiztosság, a „bízhatok a saját testemben” érzése különösen fontos és pszichés jóllétet jelentősen növelő lehet például egy akut koronáriaesemény átélése után. [207] A másokkal együtt végzett testmozgás a társas kapcsolatok előnyös hatásán keresztül vezethet pozitív kimenetekhez (lásd társas interakció hipotézise), míg a fizikai aktivitás során áthelyeződött figyelmi fókusz elterelheti az egyén figyelmét a stresszkeltő életeseményekről, így vezetve jobb mentális egészséghez (lásd elterelés hipotézise). [215] Az élettani hatások között megemlítendő, hogy az aktív életmód csökkenti a szervezet kortizol szintjét, ami a kognitív működésre gyakorolt pozitív hatás mellett a megélt stressz mértékét is csökkenti. A rendszeres testmozgás az optimális véráramlás fenntartásán keresztül támogatja továbbá az oxigén és egyéb tápanyagok szervekhez és sejtekhez jutását, ekként a teljes szervezetre pozitív hatást gyakorolva. Ennek részeként segít fenntartani az agy-ér rendszeri integritást, pozitívan hatva az agyműködésre, lassítva, akár megelőzve így az időskorban előforduló mentális funkciócsökkenést. [218] A fizikai aktivitás továbbá neurotróf (az idegsejtek növekedését, túlélését, differenciálódását támogató molekuláris) mechanizmusokon keresztül is védő hatást fejt ki az idegrendszer működésére, serkentve a neurotrofin molekulák felszabadulását, valamint támogatva az idegsejtek kapcsolódását és az idegi jelátvitelt, ami a sejtek túlélésének és fejlődésének növekedéséhez vezet. [219] A szabadidős tevékenységként végzett testmozgás pozitívan hat továbbá számos szív-ér rendszeri kockázati tényezőre is, úgy, mint a diabétesz, a magas vérnyomás, az elhízás vagy a zsíranyagcsere zavara, amely pozitív hatásokat a vérnyomás, az inzulinrezisztencia és a glükózintolerancia és a vérlemezkék összecsapzódási hajlamának csökkenése, valamint a HDL-koleszterin koncentrációjának testmozgás általi növekedése közvetíti. [220]

A testmozgás fokozatos növelése során fontos a szervezet jelzéseire való odafigyelés és a fáradtság, kimerültség jeleinek felismerése. Ezek gyakran mellkasi nyomás, esetleg szúró, szorító érzés formájában, nehezebbé váló légvétel vagy izomfáradtság formájában jelennek meg, ám a jelentős egyéni különbségek miatt fontos, hogy az egyén figyelje és felismerje saját teste jelzéseit, és türelmes legyen a terhelhetőségével kapcsolatban. Amennyiben egyik-másik napon jelentősebb fáradtságot, gyengeséget él meg az egyén, fontos inkább beiktatni egy pihenőnapot, mintsem túlterhelni a szervezetet. A fent leírt tünetek súlyos vagy gyakori megjelenése esetén pedig javasolt a kezelőorvos mielőbbi felkeresése.

Ahogy erről fentebb már szó esett, a leginkább ajánlott mozgásforma az aerobjellegű testmozgás, amelynek célja a minél nagyobb izomtömeg átmozgatása, általában ritmikus (de mérsékelt intenzitású) módon, hosszabb időtartammal, ennek nyomán az állóképesség és az erőnlét lassú, de fokozatos növelése lehet a cél. [206] A hétköznapokban általában végzett mozgásformák tartoznak ide: séta, kerékpározás, ház körüli munkák, kertészkedés, nordic walking, túrázás, kocogás, úszás stb. A szív- és érrendszer működésére gyakorolt pozitív hatásán túl e mozgásforma ajánlott a testsúlycsökkenés elérésének és a testsúlygyarapodás megelőzésének érdekében is. [221] (Az egyes mozgásformákhoz kötődő javaslatokat és ellenjavallatokat a későbbiekben részletesen bemutatjuk). Az ajánlott testmozgás jellemzői továbbá három szempont – gyakoriság, időtartam és intenzitás – alapján határozhatók meg.

A gyakoriság vonatkozásában felnőtt, egészséges személyeknek a javasolt mennyiség legalább 3-5 alkalom hetente, noha a naponta végzett testmozgás lenne a legideálisabb, koszorúérbeteg személyek számára akár a naponta több alkalommal végzett testmozgás is javasolt (például szoba-kerékpározás, gyaloglás stb. délelőtt és délután is). Az időtartam tekintetében ajánlott a hetente ötszöri, 30 perces közepes intenzitású testmozgás (azaz 150 perc/hét), vagy 15 perces nagy intenzitású testmozgás (75 perc/hét), vagy a kettő kombinációja. [222]

A mozgás intenzitása abszolút és relatív mérőmódszerekkel egyaránt értékelhető. Az abszolút intenzitás mérhető a mozgás során percenként felhasznált energia mennyiségével (amelyhez az egységnyi idő alatt felhasznált oxigén mennyiségét veszik alapul), vagy az úgynevezett MET- (metabolikus ekvivalencia) értékkel, amely a test által elfogyasztott energia mennyiségét fejezi ki (ahol 1 MET = a nyugalomban mért oxigén szükséglet). [223] A fizikai aktivitás során történő terheltségnek fontos mutatója lehet továbbá az egyén szívritmusértéke is, amely akár a hagyományos, noha kevésbé pontos módszerrel (a nyaki ütőérre helyezett három ujjheggyel észlelt dobbanások száma adott időtartam alatt, 60 másodpercre vetítve), akár szívritmusmérő eszközökkel (például vérnyomásmérő, okosóra stb.) mérhető és figyelemmel kísérhető, betartva a kezelőorvos által tanácsolt maximális értéket.

A probléma ezen abszolút értékekkel, hogy nem veszik figyelembe az olyan egyéni tényezőket, mint a nem, az életkor, a testsúly vagy az edzettségi szint. Ennek okán ajánlott inkább a testmozgás relatív intenzitását becsülni, ami az adott tevékenység elvégzéséhez szükséges erőfeszítés mértékét jeleníti meg, és ez alapján határozni meg a testmozgás ajánlott és javasolt intenzitását. Ez kifejezhető egyfelől az egyén keringési és légző- (kardiorespiratórikus) rendszerének edzettségi szintjéhez viszonyítva, amely laborvizsgálatokkal mérhető, tehát ennek megállapítása a kezelőorvos feladatkörébe tartozhat. Az egyén által is megállapítható mutató lehet az aktuálisan mért/becsült szívritmusnak a maximális szívritmusértékhez (220-életkor) való viszonyítása, százalékban kifejezve. Tehát például, ha 68 évesen az egyén szívritmusa a végzett testmozgás során 130 szívütés/perc, akkor e mutatót a 130 / (220 – 68 =) 152 × 100 = 85,52. Ez azt jelenti, hogy az egyén számára az adott testmozgás a nagy intenzitású/élénk intenzitású kategóriába tartozik. Egyszerűbben kezelhető mutató az egyén által (a tevékenység után) megbecsült terhelés, erőfeszítés mértéke (mennyire érezte nehéznek a személy a tevékenység végrehajtását). Például az úgynevezett Borg-skála esetében egy 6–20-ig terjedő skálán becsülheti meg a személy a testmozgás során szükséges erőkifejtés mértékét, ahol a 6 a minimális szükséges erőfeszítést (például pihenés során), a 20 pedig a maximális terhelést jelenti (ami egyénenként változik). E skála – megalkotója Gunnar Borg szándéka szerint – szintén a szívműködés ritmusát veszi alapul: ha a becsült intenzitás értéke (6–20) mögé egy nullát helyezünk, megkapjuk az aktuális – bár nem feltétlenül pontos – szívritmus értéket (60–200). [224] További szubjektív és relatív intenzitásbecslő módszer a légzés gyakoriságának mérése, az úgynevezett Talk Test (Beszéd teszt). E módszer azon alapul, hogy adott testmozgás mellett, amennyiben az egyén beszélni próbál, milyen mértékben kell azt megszakítani a levegővétel miatt [223] (az abszolút és relatív intenzitásértékek kategóriákba való besorolását lásd az alábbi, 4. táblázatban).

Idős vagy beteg személyek esetén mindenképpen ajánlott – a fenti módszerek alkalmazásával – a testmozgás intenzitását az egyén saját (edzettségi és testi) állapotához szabni, amiről tanácsos a kezelőorvossal egyeztetni. Szív- és érrendszeri betegséggel élő személyek esetében javasolt könnyű intenzitású (aerobjellegű) mozgásformákkal kezdeni, és fokozatosan növelni a mozgás mennyiségét és intenzitását. Fontos továbbá, hogy a teljesen inaktív életmódot folytató személy is belekezdjen valamilyen testmozgás végzésébe, elkezdve ezt a fent bemutatott minimum gyakoriság és időtartam alatt, idővel növelve a testmozgás mennyiségét. Ezen esetben javasolt a könnyű vagy mérsékelt intenzitású mozgás rövid idejű (10 perc vagy kevesebb) végzése kezdésként, heti periódusok során egyenletesen elosztva az alkalmakat. [206, 207]

További fontos szempont az esetleges (komorbid) társbetegségek jellemzőinek, szervezetre gyakorolt hatásainak figyelembevétele is. Kiemelendő e helyütt a szív- és érrendszeri betegségek mellé gyakran társuló diabetes mellitus (cukorbetegség). Ennek fennállása esetén külön figyelmet kell fordítani a mozgás során és az azt követően fellépő fokozott energiafelhasználás miatti megnövekedett kalóriaigényre és a felhasznált kalóriák pótlására, a vércukorszint stabilan tartása érdekében.

Viszonylag gyakori, hogy egy akut koronáriaesemény vagy koszorúér-áthidaló műtét után a beteg személy kerüli a testmozgás minden formáját, félve annak káros következményeitől. Fontos ezért hangsúlyozni, hogy a kezelőorvos tanácsa alapján megkezdett és folytatott fizikai aktivitás, a mértékletesség és a fokozatosság elvét szem előtt tartva, biztonságosan végezhető, és igen alacsony mértékű kockázattal (azonban, ahogy erről szó volt, jelentős haszonnal) jár. Egy empirikus tanulmányban [225] több mint 25 ezer beteget vizsgáltak, akik koszorúér-áthidaló, illetve szívbillentyűműtét vagy katéteres értágító beavatkozás után, valamint egyéb, koszorúér-betegséghez kapcsolódó okok miatt kardiológiai rehabilitációs kezelésen vettek részt. Az eredmények szerint mintegy ötvenezer, testmozgással töltött óra alatt fordult elő egy jelentős kardiális esemény; a szívinfarktus aránya a testmozgás időtartama alatt vagy az azt követő egy órában 1,3/egymillió tréningóra volt. Ezek közül egyik sem volt halálos kimenetelű, és defibrillációra sem volt szükség. A rendszeres testmozgás biztonságossága és számos egészségügyi előnye mellett mindazonáltal fontos hangsúlyozni azokat a további szempontokat, amelyek figyelembevétele kiemelten javasolt a koszorúér-betegséggel élők számára.

A testmozgás javasolt menete a bemelegítés-testedzés-levezetés-nyújtás fázisaira épüljön. A fokozatos bemelegítés és a mozgás végén történő levezetés (a szívritmus, vérnyomás és a légzés normalizálódására szánt idő) mind a sérülések, mind a negatív szív- és ér-, valamint légzőrendszeri következmények megelőzését segíti. [207] A hideg időben, bemelegítés nélkül végzett megterhelő fizikai munka (például hólapátolás), vagy a hirtelen elkezdett, akár időnyomás alatt végzett munka hangsúlyosan kerülendő. Ilyen esetekben a tempó lassú és fokozatos növelésével, így a szervezet felkészülése és az izmok bemelegedése után javasolt a munkavégzés.

Kiemelendő továbbá az alvást követő ébredés és az ágyból való felkelés időszaka is. Az éjszakai (akár 8-9 órás) alvás során a szervezet nyugodt, pihent állapotba kerül, amely után a felkelés (mind a mentális, mind a fizikai készenlét elérése) jelentős aktivitásemelkedést igényel (a vérnyomás- és a pulzus emelkedése, a légzés fokozódása mind hozzájárulnak, hogy a szervezet sejtjei és szervei felkészüljenek a szükséges aktivitásra). Hangsúlyosan fontos az ehhez szükséges idő biztosítása a szervezetnek, elkerülve így, hogy a szívműködés hirtelen és jelentős megélénkülése akár egy kardiális eseményhez (például szívizominfarktushoz) vezessen. Ennek okán javasolt a lassú ébredésre szánt idő beiktatása a reggeli készülődésbe: az ébredés utáni pár percben javasolt a fekvő testhelyzet megtartása, majd a végtagok lassú megmozgatása; a felkelés során az álló testhelyzetbe való gyors felpattanás hangsúlyosan kerülendő, a vízszintes fekvésből javasolt először az ágy szélére való felülés és a lassú felállás csak a vérnyomás, valamint a pulzus normalizálódása után.

Javasolt továbbá:

Az állóképesség fejlesztését célzó futás – kocogás – szintén hatékony és biztonságos módja lehet a koszorúér-betegséggel élő személy erőnléte javításának. A futás üteme a szív oxigénfogyasztását jelentősen befolyásolja, így azt úgy kell beállítani, hogy igazodjon a lehetséges maximális szívritmushoz, vagy hogy az egyén még beszélgetni tudjon kocogás közben. Az elegendő vízfogyasztásra szükséges ügyelni, és a túl meleg vagy túl hideg időben történő kocogást kerülni kell. A szív terhelhetőségi határának elérését jelző tünetek (mellkasi nyomás, pihenésre sem szűnő légszomj, szúró, szorító érzés a mellkasban stb.) esetén a mozgást azonnal be kell fejezni, és mielőbb orvoshoz kell fordulni. Ha a kocogás megterhelőnek bizonyul, a túrázás, gyaloglás, nordic walking megfelelő alternatívát jelenthetnek, ám ha a mozgás intenzitása csökken, javasolt azt a hosszabb időtartammal ellensúlyozni. [207]

A kerékpározás szintén igen hatékony módja lehet az állóképesség fejlesztésének, amelynek tempója szintén a beteg személy terhelhetőségéhez igazítható, és további előnye, hogy a vázizomrendszert tehermentesítve túlsúllyal vagy ortopédiai betegséggel élő személy is biztonságosan használhatja (hiszen a kerékpáros súlyának jelentős része az ülésre helyeződik).

Az úszás szintén ajánlott túlsúllyal vagy vázizomrendszeri problémákkal küzdő személyek számára, hiszen a víz felhajtóereje jelentősen csökkenti a szervezetre nehezedő gravitációs és a mozgásból fakadó terhelést. Azonban ugyanezen okból a mozgás is nagyobb erőkifejtést igényel, mint a szárazföldön, ezért nélkülözhetetlen a kezelőorvossal való egyeztetés az úszás lehetőségével kapcsolatban. Ennek figyelembevétele mellett is, szívsebészeti beavatkozást követően csak tökéletesen begyógyult sebekkel (hegesedés nélkül) szabad vízbe menni2 (legalább két-három hónappal később), és ekkor is kisebb, lassú mozdulatokkal szabad elkezdeni az úszást. Természetesen további fontos szempont a korábbi úszótapasztalat, mert egy nehezen úszó vagy úszáshoz nem szokott személy szervezetét sokkal jobban megterhelheti ez a mozgásforma, mint egy gyakorlott úszót. A víz hőmérséklete további fontos szempont: a hideg (például tenger-) víz kevésbé ajánlott a szív- és érrendszeri betegséggel élők számára, ahol a hűvösebb víz mellett a hullámok és a szél további megterhelést jelenthetnek. [207] A fedett, állandó vízhőmérsékletű, feszített víztükrű uszodák megfelelőbbek ilyen esetekben.

Az evezés megfelelően egyesítheti a tartós aerobedzést és az izomerőt növelő dinamikus edzést; természeti környezetben különösen is feltöltődést segítő sport lehet. Bypassműtéten átesett betegek számára a műtétet követő három-négy hónapban kerülendő ezen mozgásforma, és azt követően is kizárólag olyan tempóban tanácsos evezni, amely mellett a lélegzetvétel még könnyen fenntartható (lásd beszédteszt). Vitorlázás során az erős szélben történő feszített munkavégzés kerülendő a koszorúér-betegséggel élők számára, és különösen is kerülendő a hideg vízzel való hirtelen találkozás (a hajó felborulása vagy a hullámok felcsapódása miatt), amely a keringési rendszernek szélsőséges stresszt jelenthet. Hasonlóképp, a szörfözés (főképp erős szélben a deszka és/vagy a vitorla tartása) jelentős erőfeszítést igényel a szervezettől, az esetleges vízbe esés pedig, a hirtelen hőmérséklet-változás miatt extrém fiziológiai stresszt okozhat. Ennek okán e sport csak a különösen jó kardiális státuszú betegeknek javasolt, miután körültekintően egyeztettek kezelőorvosukkal. A síelés nem tiltott, de csak a megfelelő óvintézkedések megtétele mellett javasolt: alapfeltétel a légszomj és az angina pectoris teljes hiánya, emellett fontos az egyén igen jó erőnléti állapota. A lakóhely és a síelés helye között ne legyen 1500 méternél nagyobb magasságbeli különbség, valamint kiemelt figyelmet szükséges fordítani a hővédelemre. A magasságbeli különbségek áthidalására javasolt hosszabb időtartamot szánni (például a felvonó kerülése). Ajánlott a rövidebb szakaszokon való lesiklás és a veszélyes (fekete jelű) lejtők kerülése. Mindezekkel együtt a sífutás (időnyomás vagy teljesítménycél nélkül) biztonságosabb alternatívát jelenthet. A tenisz rövid távon jelentős terhelést jelenthet a szervezetnek, ahol a versenyjelleg további stresszorként jelenhet meg, ezért nem ajánlott koszorúér-betegséggel élő személyeknek. A tenisz csak abban az esetben javasolt (az esetleges bypassműtétet követően csak három-négy hónap után), ha megtartható egy szórakoztató, könnyed szinten, amely sem fiziológiai, sem pszichés terhelést nem jelent az egyén számára. A golf kifejezetten javasolt mozgásforma lehet, hiszen egy pihentető, zöld környezetben a könnyed sétával és egy-egy ütéssel járó mozgásforma nem terheli a szív- és érrendszert, ugyanakkor a kikapcsolódás, szórakozás fontos örömét nyújthatja (ezzel együtt bypassműtét után 3-4 hónapig kerülendő a golfozás is). [207]

Általában véve a sportolásra hasonlóképp érdemes tekinteni, mint a gyógyszerek szedésére: a testmozgás a megfelelő adagolásban és az előírásokat követve segítő és hatékony terápia lehet; túladagolva azonban káros hatással jár. Empirikus kutatások eredményei [21] ezzel együtt arra mutatnak, hogy noha a koszorúér-betegség akut fázisban a legtöbb betegnél a fizikai aktivitás kis- és közepes mértékben megnövekszik, hosszú távon e pozitív változások mérséklődnek, akár eltűnnek. A fizikai aktivitás hosszú távú fenntartásának kérdése és prediktorai ekként a későbbiekben részletesen is tárgyalásra kerülnek.