A szorongás kellemetlen érzelmi állapotként írható le, amely gyakran jelenik meg nehezen meghatározható veszélyérzettel, bizonyos kognitív változásokkal (koncentrációs nehézség, a logikus gondolkodás nehezítettsége) és testi tünetekkel együtt (felgyorsult szívverés, szorító érzés a gyomorban, szájszárazság, „gombóc a torokban” érzés, motoros – például végtagi – nyugtalanság). [24]

A szorongás érthető és illeszkedő reakciónak tekinthető egy olyan, életet fenyegető esemény kapcsán, mint amilyen például egy miokardális infarktus vagy a koszorúér-betegség krónikus állapota. Az evolúciós fejlődés során kialakult természetes reakcióról van szó, amely jelezheti az egyén testi-lelki egészségét potenciális fenyegető helyzetet, lehetővé téve ezzel a megfelelő reagálást, amelyet „harcolj vagy menekülj” válaszként ismer a szakirodalom (általánosságban egy helyzettel való megküzdés során két lehetőség áll rendelkezésre: az egyén vagy szembenéz vele, vagy elkerüli azt). Ehhez kapcsolódik ekként a szorongásnak a koszorúér-betegséghez történő alkalmazkodást segítő, adaptív hatása: amennyiben a szorongás reális és intenzitását tekintve kezelhető, segítheti a betegséghez történő alkalmazkodást, azáltal, hogy a reális aggodalom motiválja az egyént a megfelelő öngondoskodásra (gyógyszerszedés, az életmód megváltoztatása, vizsgálatokon való részvétel stb.) – ez facilitáló, serkentő szorongásként címkézhető. A szorongás azonban elérheti a túlzott, kezelhetetlen és a félelmeket tekintve irreális szintet is, aminek már inkább bénító, „debilizáló” hatása van. Ebben az esetben a beteg személy állandósuló és igen intenzív szorongást élhet meg, amelynek során mind érzelmileg („rettegek, hogy mi fog történni”), mind a gondolkodásában („ezzel a betegséggel nem lehet együtt élni, csak egyre rosszabb lesz minden”) olyan negatív minták jelennek meg, amelyeket nem, vagy csak nehezen tud befolyásolni (ebben a formában és a diagnosztikai nomenklaturát használva generalizált szorongásos zavarnak nevezhetnénk). A szorongás ilyetén fokozódását előidézheti a beteg személy megváltozott, csökkent terhelhetőségével való szembesülése, amelyet gyakran az okoz, hogy az egyén hazaérkezve a kórházi kezelés után – és figyelmen kívül hagyva a hangsúlyos tanácsot a fokozatos terhelésre vonatkozóan – azonnal a korábbi energiával és időtartammal veti bele magát tevékenységeibe, ám frusztrálódik ennek lehetetlensége miatt. Ekkor gyakran félreértelmezi a helyzetet, és a felépülés természetes ütemével nem számolva fokozott aggodalmat él át, azt gondolva, hogy a szíve jóval súlyosabban károsodott, mint eddig hitte, illetőleg hogy talán a szakemberek tévesen mérték fel a probléma súlyosságát. Azon túlmenően, hogy ezen aggodalmak és a túlzott, irreális szorongás jelentős szenvedésnyomást okoz a beteg személyben, a szorongás által kiváltott fiziológiai hatásokon keresztül egy önerősítő „ördögi kör” kialakulásához is vezethet.

Ehhez szorosan kapcsolódóan egy további szorongásos kórkép, a pánikzavar előfordulási gyakorisága szintén nagyobb a koszorúér-megbetegedés akut eseményeit követően. A pánikzavar visszatérő pánikrohamok – hirtelen megjelenő intenzív félelem, szorongás vagy diszkomfortérzés – epizódjainak összefoglaló neve, amelyet számos kognitív és testi tünet kísérhet. Amiért különösen is fontos figyelmet fordítani e kórképre, az a tüneteinek átfedése a koszorúér-betegség és egy akut koronáriaszindróma szomatikus jeleivel – a pánikroham 13 diagnosztikus tünetéből 6 ugyanis megegyezik a koronáriabetegség lehetséges tüneteivel: mellkasi fájdalom, heves szívdobogásérzés, verejtékezés, légszomj, fulladásérzés, hőhullámok. Empirikus kutatások [28] eredménye szerint a pánikzavar a koszorúér-megbetegedéssel élő személyek akár 10–50%-át is érintheti, noha más tanulmányok [26, 29] ennél jóval kisebb prevalenciaértékeket (<14%) igazoltak.

A pánikzavar bizonyítottan [27, 28] együtt jár a koszorúér-betegség kialakulásával egészséges személyek és a betegség súlyosbodásával a betegséggel már diagnosztizált személyek körében – a fent már ismertetett mechanizmusok közvetítésével. [28] A fordított kapcsolatra azonban hasonlóképp mutatnak empirikus bizonyítékok. [28, 30] feltételezhető, hogy a koszorúér-betegség megjelenése (és különösen is egy akut esemény) után a beteg személy fokozottan éber és érzékeny lesz a kardiális tünetekre, mint a mellkasi fájdalom vagy a heves szívdobogásérzés, amely tüneteket talán egy újabb szívizominfarktus vagy az életét fenyegető egyéb esemény jeleként értelmezi. Ezek a gondolatok érthető módon fokozzák szorongását, amely felerősítheti a szomatikus tüneteket, ami újabb katasztrofizáló gondolatokhoz és aggodalom érzéséhez vezet. Ennek eredményeként az intenzív és egyre erősödő szorongásos reakció akár pánikrohamok ismételt kialakulásához is vezethet, ami már kimerítheti a pánikzavar kritériumait is. [30]

Ezen önerősítő kör kialakulásának megakadályozásához ezért kiemelten fontos a koszorúér-betegségből fakadó és a szorongás által kiváltott testi tünetek elkülönítésének megtanulása, ahogy erről fentebb már szó volt (lásd a 14. kitekintő ablakot). Az ugyanis következetesen igazolt [28, 29] eredmény, hogy a pánikzavar valószínűsége legerőteljesebben az orvosilag részben vagy egyáltalán nem magyarázható, tehát nem azonosítható eredetű mellkasi fájdalom tünetével jár együtt, és kevésbé jelenik meg akkor, ha a beteg személy képes a tünetét a koszorúér-betegsége érthető jeleként azonosítani. Ezzel együtt is azonban az átfedő tünetek miatt kiemelt figyelmet szükséges fordítani a koszorúér-betegség mellett megjelenő pánikzavarnak éppúgy, mint a pánikzavar mellett megjelenő koszorúér-betegségnek. [31] Ennek pedig alapvető feltétele az eltérő eredetű tünetek megfelelő (és tanulható) elkülönítése.

A szorongás (főként annak túlzott, irreális formája) további, viselkedéses szinten is megnehezítheti a beteg személy életét. A nagyfokú szorongáshoz társulhat akár agorafóbia [24] is, amely eredeti jelentésében a nagy, nyílt terektől való irreális félelmet jelenti. Egy akut koronáriaesemény után a beteg személy érezheti úgy, hogy kizárólag az otthona falai között van biztonságban, ahol a segítség (családtagok, gyógyszerek stb.) azonnal elérhető. Ez a gondolat vezethet oda, hogy kerülni fog minden olyan helyet vagy nyilvános teret, ahol úgy érzi, egy újabb kardiális esemény kapcsán nem érhető el számára a megfelelő segítség (például mert a mentőautó odajutása nehezített).

Hasonló lélektani dinamika elvezethet a hosszadalmas vagy gyakori, ismételt kórházi tartózkodás igényéhez, így akár hospitalizálódás kialakulásához is. A fokozott veszélyérzet, a koszorúér-betegség miatti veszélyeztetettség okozta aggodalom – a fent bemutatott hatásmechanizmus mentén testi tünetekkel is kiegészülve – oda vezethet, hogy a beteg személy mind gyakrabban keresi fel az egészségügyi intézményt, újabb és újabb orvosi konzultációkat és kivizsgálásokat igényelve állapota kapcsán. Azon túlmenően, hogy ez jelentős költségekkel terhelheti meg mind az egyént, mind az egészségügyet, gyakran a tipikus 22-es csapdája szituációt jelentheti. A beteg személy beszámol ugyan (szomatikus) tüneteiről, azonban a háttérben meghúzódó intenzív szorongás többnyire nem kerül szóba, és ezért nem is ismerik fel, hacsak az orvos nem gondol annak lehetőségére, és nem figyel érzékenyen a beteg nem verbális közléseire. A tünetek testi okának felderítése ekként nem jár(hat) eredménnyel, mert a beteg kardiális állapota nem indokolja a tüneteket. A negatív eredménytől a beteg személy azonban gyakorta nem nyugszik meg, sőt akár szorongása fokozódik is, a felderítetlen hátterű, ám általa valóságosan érzett panaszok miatt. Ez újabb és újabb kivizsgálásokhoz, kórházi tartózkodáshoz vezethet, míg a beteg mindennapjainak uralkodó részévé válik a tüneteivel, betegségével való foglalkozás és az egészségügyi intézményekben való tartózkodás. Az ennek nyomán esetleges kialakuló hospitalizálódás jelenségének kapcsolódó vonatkozásai, megelőzési lehetőségei a későbbiekben részletesen tárgyaltak lesznek (lásd az V.3. fejezetet).

Szintén a szorongásos problémák körébe tartozó és egy akut koronáriaesemény után potenciálisan fellépő zavar a poszttraumatikus stressz szindróma (PTSD). A PTSD egy olyan traumatikus esemény átélése vagy megfigyelése után alakulhat ki, amelys az egyén saját vagy az általa megfigyelt személy testi-lelki épségét, életét súlyosan fenyegeti. Egy akut koronáriaesemény átélése egy váratlan és potenciálisan életet fenyegető tapasztalat, amelyhez gyakran társul egy jövőbeli hasonló kardiális eseménytől való intenzív félelem is; ezért a PTSD kialakulásának valószínűsége akár három-négyszeres is lehet a koronáriaeseményt átélők körében (akut MI után akár 24%) az átlagpopulációhoz viszonyítva. [22, 27, 32] Az akut koronáriaeseményt követő PTSD számos negatív és erőteljes tünettel járhat, úgy, mint az egyén élete fenyegetettségének érzése, intenzív félelem és tehetetlenségérzés, rémálmok megjelenése, fokozott pszichés distressz, a mindennapi tevékenységek iránti csökkent érdeklődés és a másoktól való elszigeteltség és érzelmi elidegenedés érzése. [22]

Az akut kardiális esemény utáni PTSD megjelenésének kockázatát növelik bizonyos személyiségtényezők: neuroticizmus, D-típusú személyiségmintázat, az esemény idején fiatalabb életkor, kitettebbek a nők, kockázatnövelő az esemény során megélt nagyobb fokú félelem, az élet fenyegetettségének intenzívebb megélése, a korábban már átélt miokardiális infarktus, a depresszió vagy egyéb pszichés probléma, illetve korábbi pszichés függőség vagy traumatizáció a kórtörténetben, a társas támogatás hiánya, illetve az egyéb szorongásos zavar megléte. Valószínűbben tapasztalja meg továbbá a PTSD tüneteit az eseményt követő hónapokban az a személy, aki betegségét szubjektíven súlyosabb követkeményekkel járónak észleli, aki jobban aggódik betegsége miatt, és aki úgy érzi, betegsége érzelmileg is jelentősen érinti őt [33] (lásd az V.3.1.1. fejezetet). E tényezők és betegségpercepciók ezért kiemelt figyelmet érdemelnek az akut kardiális eseményen átesett személy utógondozása során (lásd például János esetét, a 16. kitekintő ablakban).

A poszttraumatikus stressz szindróma (az egyén mentális egészségére és életminőségére gyakorolt számottevő negatív hatás mellett) az egyéb szorongásos állapotokkal alapvetően megegyező fiziológiai változásokat vált ki a szervezetben (szimpatikus idegrendszeri aktiváció, a HPA-tengely aktivációja, neurohormonális változások és gyulladásos reakciók, lásd fent), így hasonlóképp negatív hatást gyakorol a kardiovaszkuláris megbetegedésre és halálozásra. Az egyénnek okozott szenvedésnyomás, továbbá a szubjektív érzelmi teher mellett gyakran vezet szorongáscsökkentőnek vélt egészségkárosító viselkedésekhez is (alkoholfogyasztás, dohányzás, kábítószer-abúzus), amelyek további negatív hatást gyakorolnak az egyén egészségére. [22, 27, 32] A PTSD terápiájában alapvetően a szorongásos zavarok kezelésében ismert irányelvek a mérvadók, így azokat együttesen a későbbiekben tárgyaljuk.

A fentiek figyelembevétele mellett hangsúlyozandó, hogy noha akár minden második-harmadik, akut koronáriaeseményen átesett személy megtapasztal bizonyos szorongásos tüneteket, ezek az esetek nagyobb részében idővel oldódhatnak; ezzel együtt ismertek bizonyos kockázati tényezők, amelyek valószínűsítik az intenzívebb szorongásos problémák megjelenését, illetve azok hosszú távon való fennmaradását.

Empirikus vizsgálatok [22, 25] eredményei szerint a miokardiális infarktust követő szorongásos zavarok kialakulásának nagyobb az esélye nők, mint férfiak, valamint a fiatalabb személyek körében, azok esetében, akik rosszabbnak érzik egzisztenciális helyzetüket, vagy alacsonyabb szocioökonómiai státusszal jellemezhetők, szubjektívan rosszabbnak ítélik egészségi állapotukat, és nagyobb a szorongás kialakulásának valószínűsége a korábban depresszív zavarral diagnosztizált, a dohányzó és a túlsúllyal élő személyek körében is. Ezek tehát a kockázatot növelő tényezőkként kezelendők, így az általuk érintett személyek szorosabb pszichés követése, az esetleges szorongásos tünetek felmérése esetükben különösen is indokolt.

A szorongásos zavarok kezelése magában foglalhat betegedukációra épülő elemeket (a szorongás felismerését, öngondoskodás keretében történő kezelését célozva), az életmód változtatását célzó intervenciókat (dohányzásról való leszokás, a testmozgás támogatása), valamint gyógyszeres és pszichoterápiás módszereket is. A gyógyszeres kezelés részét képezhetik antidepresszáns szerek (főképp SSRI-k, amelyekről alább bővebben lesz szó), amelyek hatásosnak bizonyulnak a szorongásos zavarok kezelésében is, valamint különböző – a koszorúér-betegséggel élők esetében is biztonságosan szedhető – szorongásoldó szerek, amelyek minden esetben kizárólag a kezelőorvos jóváhagyása és elrendelése alapján szedhetők. Gyakori, hogy a szorongás oldása érdekében (is) fájdalomcsillapító gyógyszerelés is szükségessé válik, hiszen a tartós vagy intenzív fájdalomérzet maga is szorongáskeltő hatású lehet. A pszichoterápiás, nem gyógyszeres eljárások magukban foglalhatnak támogató pszichoterápiát, valamint – leggyakrabban – kognitív viselkedésterápiát, amely egyszerre célozza a szorongást keltő gondolati, kognitív sémákat, valamint a szorongás csökkentésének lehetséges, viselkedéses módjait is [22, 27] (ezekről a későbbiekben részletesen is lesz szó, lásd a VI.4.4.4. alfejezetet).