A megjelenő tünetek észlelését és értékelését, a tapasztalt testi érzetekre adott érzelmi és viselkedéses válaszokat jelentősen befolyásolják az egyén korábbi személyes tapasztalatai, a számára fontos személyek véleménye, sőt, a tágabb kulturális közeg is, [233, 234] mint például a vallásos meggyőződések. [235]

E jelentéskeresési folyamat eredményeképpen alakulnak ki az egyéni betegségreprezentációk. E betegségreprezentációk – avagy szubjektív/laikus betegségelméletek – magukban foglalják az egyén meggyőződéseit, érzéseit adott tünettel, betegséggel vagy kezeléssel kapcsolatosan, keretet nyújtva ezzel a betegség megértéséhez és az azzal való megküzdéshez. [236]

Az egyéni betegségreprezentáció megértésére irányuló vizsgálatok [234, 236, 237] eredménye szerint – amelyekben mind beteg, mind egészséges személyeket bevonva vizsgálták a betegségekről alkotott meggyőződéseket – e laikus betegségelméletek öt dimenzió köré szerveződnek:

E folyamat az úgynevezett önszabályozási modell [236] keretében írható le. A problémamegoldási megközelítésre épülő modell kiindulópontja, hogy az egyén a betegséggel/tünetekkel ugyanúgy bánik, mint bármilyen más problémával. Ha az aktuális állapotban valamilyen változás (például egy tünet észlelése mint belső inger, vagy egy betegség diagnózisa mint külső inger) következik be, az motiválja az egyént, hogy megértse és megoldja a problémát, s ezáltal újra elérje a normalitás állapotát.

A folyamat első lépéseként a tünetek vagy a társas üzenet (például az orvostól kapott információk) alapján a személy létrehoz egy többé-kevésbé koherens elképzelést a betegségéről, a fentebb bemutatott dimenziók mentén.

Ezen reprezentáció teszi lehetővé az egyénnek, hogy kiválassza a szükséges és megfelelő megküzdési módokat. Az önszabályozási modell két megküzdési módot feltételez a folyamat második lépésében, lévén, hogy a tünetek nemcsak a betegség kognitív reprezentációját aktiválják, hanem szükségképpen változást okoznak az egyén érzelmi állapotában is (például a mellkasi fájdalom a koszorúér-betegség kognitív reprezentációját aktiválja, ugyanakkor a betegség lehetősége érthető módon aggodalmat, szorongást válthat ki az egyénben). Az úgynevezett feladatközpontú megküzdési mód magára a problémára irányul (például vérnyomásmérés, orvos felkeresése, több testmozgás beiktatása a napirendbe), míg az úgynevezett érzelemközpontú megküzdési mód a tünetek/betegség által kiváltott érzelmi állapot szabályozására irányul (például a probléma súlyosságának tagadása, figyelemelterelés, de önmagában az orvos felkeresése is szorongást csökkentő hatású lehet). [236] A modellben a két megküzdési mód egymással összefüggésben, egymásra hatva működik. Végezetül, a folyamat harmadik szakaszában, az egyén értékeli az alkalmazott megküzdési módok hatékonyságát. Ha az értékelés eredményeként az egyén úgy látja, hogy megszűnt a problémahelyzet (a tünet megszűnése, gyógyulás), felhagy a korábbi cselekvésekkel (megküzdési móddal). Ha úgy értékeli, hogy a megküzdése hatékony, de még nem érte el vele a kívánt eredményt (csökken a tünet intenzitása/gyakorisága, de még nem múlt el), tovább folytatja a cselekvést (például a kezelést). Végezetül, ha úgy értékeli, hogy az eddig alkalmazott megküzdési mód nem vezet eredményre, más módszerhez folyamodik, más cselekvést választ (például a házi gyógymódok helyett orvoshoz fordul). [236]

A betegségreprezentáció szerepét és jelentőségét az egyén betegségmagatartásának befolyásolásában számos kutatás igazolta az elmúlt évtizedekben, különböző betegségekkel összefüggésben. Empirikus kutatások [238] eredményei szerint, a betegségreprezentáció egyes dimenziói szoros összefüggésben vannak a miokardiális infarktus utáni felépülés jellemzőivel. Azok a személyek, akik úgy érezték, hogy a betegségük kezelhető (kontrollálhatóság) nagyobb valószínűséggel vettek részt a rehabilitációs kezelésben, míg azok a személyek, akik a betegséget súlyosabbnak (következmények) és hosszabban tartónak (időtartam) észlelték, később tértek vissza a munkába, és több korlátozottságot éltek meg mindennapi és szabadidős tevékenységeik során, illetve társas kapcsolataikban. Más kutatásokban [239] azt találták, hogy a vizsgált személyek 58%-a más tüneteket (identitás) várt el egy miokardiális infarktus kapcsán (például mellkasi fájdalom, kisugárzó fájdalom a bal karba, ájulás), mint amit ténylegesen megtapasztaltak (izzadás, testhőemelkedés elsősorban, és azt követően mellkasi fájdalom vagy kisugárzó fájdalom a vállba, karba). Eredményeik szerint minél nagyobb volt az össze nem illés a tünetek reprezentációjában, a betegek annál később fordultak orvoshoz, és annál valószínűbben kellett egy harmadik személy befolyása, hogy orvosi segítséget kérjenek. Egy összefoglaló elemzésben, amelyben 45 kutatás eredményeit tekintették át, azt találták, hogy az egyéni betegségreprezentációk nemcsak a betegségviselkedést befolyásolták jelentősen, de kapcsolatban álltak a pszichés jólléttel, az átélt distressz mértékével és a társas funkcionálással, valamint a testi egészségi állapot számos jellemzőjével is (például vitalitás). [240]

Az egyén egészségmagatartása és a betegségreprezentáció egyes jellemzői közötti kapcsolatot vizsgáló kutatások száma igen csekély, és főképp a betegséget (illetve a tanulmányok nagyrészében a miokardiális infarktust) kiváltó oki tényezőkre fókuszáltak. Egy, bypassműtött betegek oksági tulajdonításait vizsgáló kutatásban [241] azt találták, hogy azok a betegek, akik bizonyos életmódbeli tényezőket jelöltek meg betegségük okául (például dohányzás vagy egészségtelen táplálkozás), hajlamosabbak voltak változtatni is ezeken a viselkedéses szokásaikon. Egy más vizsgálatban [242] miokardiális infarktuson átesett betegek oktulajdonítását elemezve azt találták, hogy a MI kiváltó okaként a betegek leggyakrabban a stressz, a magas koleszterinszint és különböző rizikóviselkedések szerepét nevezték meg. A kutatás eredményei szerint, azok a betegek, akik a MI okaként a kedvezőtlen egészségviselkedéseiket (például zsíros ételek fogyasztása, testmozgás hiánya) nevezték meg, ugyancsak hajlamosabbak voltak változtatni ezen életmódbeli szokásaikon.

Egy másik vizsgálatban [243] a nemi különbségek esetleges módosító szerepére hívták fel a figyelmet: az eredmények szerint a nők kevéssé jelölik meg a táplálkozást és a testmozgást mint az MI okait, és kevésbé jellemző rájuk a változtatás e területeken, mint a férfiakra. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy néhány kutatás nem tudta igazolni ezen összefüggéseket. [244, 245]

A betegségreprezentációk megváltoztatására irányuló intervenciók kapcsán egy tanulmányban [246] megállapították, hogy miokardiális infarktuson átesett személyek körében a betegségkoherencia mértékének növekedése és a viselkedéses tényezők (például magas koleszterinszint és a testmozgás hiánya) szerepének megértése a felépülést segítő tényezők lehetnek. A betegség jobb megértése és az oki tényezők kontrollálhatóságának felismerése továbbá segíthet a betegeknek terveket készíteni a testi aktivitásukhoz kapcsolódóan a felépülésük idejére. [246]

Mindezen eredmények azt mutatják, hogy az egyén betegségreprezentációjának felmérése és szükség esetén történő módosítása jelentős hatással lehet az egyén egészségmagatartására és betegségviselkedésére, így tényleges egészségi állapotára és életminőségére is. Fontos hangsúlyozni, hogy a betegek reprezentációi (szubjektív „magyarázó modelljei”) gyakran csak részben tudatosak, jelentősen befolyásolják őket az egyéni (például múltbeli tapasztalatok) és kulturális hatások, emiatt szubjektívek, valamint gyakran bizonytalanok és időben változhatnak; ennek ellenére, az orvosi konzultációk során lehetőség nyílik e reprezentációk megismerésére és azoknak az orvosi modellhez igazítására a hiányzó információk pótlásával, a bizonytalan pontok megbeszélésével [247] (mint például Ferenc esetében, lásd a 13. kitekintő ablakot). Ez a laikus és a professzionális (orvosi) betegségmodellek jobb illeszkedését, így a betegséggel való sikeresebb megküzdést, az ahhoz való jobb alkalmazkodást teszi lehetővé és könnyebbé, ami végső soron jelentősen befolyásolja az egyén tényleges fizikai és pszichés egészségi állapotát és életminőségét.

Az egészségviselkedések folyamatában szerepet játszó tényezőket vizsgálva megállapítható, hogy a depresszív tünetekről beszámoló betegek kevésbé szándékoznak változtatni testmozgási szokásaikon, csökkent személyes hatékonyságérzéssel rendelkeznek, és negatívabb elvárásokkal viseltetnek a testmozgás következményeivel kapcsolatban. Továbbá e betegek kevésbé voltak képesek részletes tervekbe fordítani a szándékaikat, ami a tényleges fizikai aktivitás alacsonyabb szintjéhez vezetett. [250, 257]

A szorongás és az egészségviselkedések kapcsolatáról már kevesebb adat áll rendelkezésünkre. A szorongás – a depresszióhoz hasonlóan, ám attól függetlenül – szorosan együtt jár a mozgásszegény életmóddal [258] és az egészségtelen táplálkozással mindkét nem esetében, és a dohányzás mértékével férfiaknál. [67] Egy, közel 300 miokardiális infarktuson átesett személyt bevonó vizsgálat [258] eredményei szerint, a szorongás megnehezíti a stressz mértékének csökkentését, a társas kapcsolatok építését és fenntartását, valamint ez az egyedüli bejóslója a dohányzásról való leszokás sikertelenségének a MI utáni 4. hónapban. Hazai mintán vizsgálva az összefüggést, hasonló következtetések vonhatók le: a szorongóbb betegek egészségtelenebbül táplálkoznak, és kevesebb testmozgást végeznek, mint kevésbé szorongó társaik. [259]

Ellentmondó képet vázol fel mindazonáltal egy összefoglaló elemzés, [260] amelynek eredménye szerint egyetlen vizsgált tanulmány sem igazolja, hogy a szorongásnak az életmód-változtatást gátló hatása lenne, mi több, egy tanulmány [261] a szorongás facilitáló hatásáról számolt be. Ezen ellentmondás feloldható azonban, feltételezve, hogy a szorongás intenzitásától, kontrollálhatóságától és időtartamától függően valóban gátolhatja a kezeléssel való együttműködést és a szükséges életmódbeli változtatásokat, ugyanakkor – ha a szorongás egy reális és kontrollálható aggodalom formájában jelenik meg – motiválhatja is az előírt vagy tanácsolt terápia betartását. [59] Nyomatékosan szükséges azonban hangsúlyozni, hogy ez az egyensúly törékeny lehet. [262] Ha ugyanis a szorongás eltúlzott tünetmonitorozáshoz, a terápiához való merev és aggódó ragaszkodáshoz vagy az egészséget károsító tényezők aggályoskodó elkerüléséhez vezet, akkor a – feltételezhető előnyök mellett – az ebből fakadó stressz és túlterheltség szintén káros következményekkel járhat.

A személyiségtényezők és az egészségmagatartás kapcsolatát felderíteni kívánó kutatások igen nagy arányban a diszpozicionális, avagy vonásalapú megközelítés kereteihez illeszkedve az úgynevezett Big Five személyiségmodellt és az annak mérésére szolgáló eszközöket vették alapul. Ezen koncepció szerint a személyiség leírható az „öt nagy” (Big Five) vonás segítségével, amelyeket leggyakrabban az Extraverzió, Barátságosság, Lelkiismeretesség, Emocionális instabilitás (vagy Neuroticizmus) és Nyitottság elnevezéssel ragadnak meg. [264]

Az egészség-betegség vonatkozásában az egyik leggyakrabban kutatott tényező a Neuroticizmus (negatív affektivitás) dimenziója. E vonás magas értéke az egyén egy viszonylag stabil tendenciáját jeleníti meg, hogy intenzív negatív érzelmekkel (szorongással, aggodalommal) reagáljon a fenyegetés, a frusztráció vagy a veszteség helyzeteire. [265] A neuroticizmus együtt jár számos különböző szomatikus és pszichés problémával, mi több, ezeknek igen erős bejóslójaként jelenik meg. [135] Mindazonáltal azt is érdemes hangsúlyozni, [266] hogy az empirikus adatok tanúsága szerint a neuroticizmus sokkalta inkább a betegségek és tünetek szubjektív észlelésével korrelál, semmint a tényleges, objektív egészségi állapottal, [267] amely tény a tünetészlelést érintő kognitív torzítás meglétét sejteti. Ezzel együtt is megállapítható, hogy a neuroticizmus együtt jár a nagyobb szimpatikus idegrendszeri aktivitással és a hypothalamus-hipofízis-mellékvesekéreg (HPA) reaktivitásával, valamint a stresszre adott intenzívebb immunválaszokkal, amelyek közvetítésével valóban rosszabb egészségi kimenetekhez vezethet. [268, 269, 270] Ezen túlmenően pedig fontos hangsúlyozni a neuroticizmus viselkedéses tényezőkkel való kapcsolatát is. Ahogy erről már szó esett, a szorongásosság és negatív affektivitás mint a neuroticizmussal rokonítható jellemzők a dohányzás, az alkoholfogyasztás, az egészségtelenebb táplálkozás és a mozgásszegény életmód nagyobb valószínűségével jár együtt. A pesszimizmus, bosszankodás és aggódás odavezethet, hogy az egyén feladja a terápiás előírásokat, szerhasználattal próbálja csillapítani negatív érzelmeit, és tartózkodik a társas kapcsolatoktól, így megfosztva magát annak pozitív hatásaitól. [262]

Ekként empirikus adatok igazolják, hogy a magas neuroticizmus szorosan korrelál a dohányzás, [271, 272] az alkoholfogyasztás és egyéb szerhasználat valószínűségével, [273] a kockázatos (például védekezés nélküli) szexuális viselkedéssel [274] és autóvezetési szokásokkal, valamint negatívan a balesetmegelőző viselkedéssel. [275]

A „Big Five”-koncepció Lelkiismeretesség dimenziója szintén igen széles körben vizsgált tényező az egészséggel összefüggésben. A lelkiismeretesség az egyén hajlama a felelősségteljességre, megbízhatóságra, körültekintésre, kitartásra, a normák és szabályok követésére. [265] A Terman Life-Cycle Study 70 évet felölő vizsgálatának eredménye szerint a lelkiismeretesség minden életkorban a magas várható élettartam erős prediktoraként jelenik meg, [276] amelyet legnagyobb részben az egészségre kedvező viselkedések nagyobb száma és az egészséget károsító viselkedések elkerülése közvetít. [277] Ezt igazolja számtalan empirikus adat is. A lelkiismeretesség megbízhatóan bejósolja az egészséget védő viselkedések széles körét, [278] a balesetmegelőző viselkedést, a testmozgást és az egészséges táplálkozást, és negatívan a kockázatos autóvezetési szokásokat. [275] A lelkiismeretesség negatívan korrelál továbbá a dohányzás mértékével [271, 272] és a kockázatos szexuális viselkedéssel. [274] Az összefüggés hátterében nemcsak az egyén saját egészségének megőrzése, de a társas-társadalmi normákhoz való alkalmazkodási törekvés [279] szintúgy valószínűsíthető, mint az egyént körülvevő személyek egészségére való odafigyelés. [280] E tényezők együttesen jelentősen lecsökkentik számos különböző szomatikus és mentális betegség kialakulásának valószínűségét a magas lelkiismeretességgel jellemezhető személyek körében. [268]

A „Big Five”-modell többi dimenziójával kapcsolatban már kevésbé állnak rendelkezésünkre következetes vagy meggyőző eredmények. A Barátságosság dimenziót többnyire az egészségre kedvező viselkedések nagyobb valószínűségével összefüggésben, [272] annak bejóslójaként említik, [278] és az egészségre káros viselkedések (például kockázatos szexuális viselkedés; [274] dohányzás; [271] szerhasználat és kockázatos autóvezetés [275]) elkerülésével hozzák összefüggésbe. A kapcsolat mögött elképzelhető mind a Lelkiismeretesség és a Barátságosság dimenzió szoros összefüggése, és az ezáltal megjelenő kovariáló hatás, mind a Barátságosság független hatása, amely akár – a Lelkiismeretességhez hasonlóan – a szociális normákhoz való alkalmazkodásból fakadhat. [278] Fontos szempont azonban, hogy ha az egyén a saját érdekeit félretéve helyezi előtérbe mások igényeit vagy jólétét, a Barátságosság magas szintje az egészségre káros következményekhez is vezethet. [263]

A Nyitottság dimenzió kapcsán egyes kutatások a szerhasználat nagyobb valószínűségéről és általában a nagyobb kockázatvállalásról számolnak be, [275] míg ás tanulmányok szerint a nyitottság az egészséget védő viselkedésekkel és a jobb egészségi kimenettel korrelál. [263] Ez utóbbi hátterében a faktor intelligencia/intellektus komponensének szerepe valószínűsíthető: egy kutatásban [281] a tapasztalatokra való nyitottság a magasabb egészségügyi tudással járt együtt, amely a jobb egészségi állapot előrejelzője lehet. [282] Az egészségkárosító viselkedések mögött pedig a kreatív, nyitott, új élményekre való fogékony személyiség hatását feltételezik a tanulmányok, amely szintén a nyitottság vonásának része. [263]

Az Extraverzió és az egészségmagatartás kapcsolatát vizsgáló kutatások egy része az egészséget védő viselkedésekkel (például egészséges táplálkozás, testmozgás, vitaminszedés), [275] míg mások az egészségre káros viselkedésekkel (dohányzás és alkoholfogyasztás) [283] hozták összefüggésbe az extraverziót, amely ellentmondás mögött az extraverzió társas természete valószínűsíthető. [263] Egyfelől az extravertált személyek számára vonzóbbak lehetnek azok a társas helyzetek, ahol a különböző rizikóviselkedések (dohányzás, alkoholfogyasztás stb.) normaként jelennek meg, másfelől a kiterjedt társas háló többnyire protektív hatást fejt ki az egészségi állapotra, [284] így vezetve pozitívabb egészségi kimenetekhez.

Ahogy az eddigiekből látható, számos, különböző típusú egészségviselkedés mögött nagyszámú egyéni, társas és kulturális tényező állhat, amelyek mind jelentősen befolyásolhatják az egyén egészségmagatartását. Az elmúlt három évtized egészségpszichológiai kutatásainak épp ezért egyik fő célkitűzése volt, hogy azonosítsák és a gyakorlatban teszteljék azokat a tényezőket, elméleti pszichológiai modelleket és programokat, amelyek a leghatékonyabb módjai lehetnek az egészségmagatartás megváltoztatásának. [285] E programokról részletesebben a későbbiekben lesz szó.