Magyarországon az államszocialista időszakban a környezetvédelmi kérdések kezelését a különböző állami szakigazgatási apparátusok monopolizálták. A hazai környezetvédelmi problémák csak hiányosan, szűrten és torzítottan jutottak el a lakossághoz, az információkat blokkolta az állampárt. Az MSZMP pártdokumentumaiban még az 1970-es években is az az álláspont szerepel, hogy a szocializmusban nincs szükség autonóm környezetvédelemre, mert a szocialista gazdaság minden szereplője belső kényszerek alapján, automatikusan védi a környezetet. A hatalmon lévők nem engedélyezték az állampolgári kezdeményezésre létrejövő ökológiai csoportosulásokat, tevékenységüket a rendőrség által korlátozták (Loss, 2001, 278).

Magyarországon az ökológiai mozgalmak végül az 1980-as években jelentek meg. Az évtized közepén az állampárt már hagyta működni a környezetvédelmi klubokat, mert nem folytattak kifejezetten politikai tevékenységet. A hazai szervezetek hasonló ügyek mentén szerveződtek, mint a nyugat-európai mozgalmak. Ilyen ügyek voltak például a környezetvédelem, a nemzetközi béke stb. Ezek akkoriban is puha témáknak számítottak, így alkalmasak voltak az államszocialista rendszerrel szembeni elégedetlenség kifejezésére. A különbség az volt, hogy Nyugaton az ökológiai mozgalmak a képviseleti demokráciával szemben határozták meg magukat, míg Magyarországon az 1980-as években egy platformra kerültek azokkal, akik a politikai szabadságjogokért és/vagy alternatív modernizációs elképzelésekért szálltak síkra (Loss, 2001, 278; Mikecz, 2012, 71).

A különböző alternatív szervezetek közül a Duna-mozgalom volt a legjelentősebb kezdeményezés. A bős–nagymarosi vízlépcső ügye alapvetően környezetvédelmi téma volt, azonban a Duna védelme összefonódott a nemzeti szimbólum megóvásával. Ez egyúttal már az állami hatalmi önkényt is támadta, emiatt válhatott a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése központi belpolitikai konfliktussá (Loss, 2001, 279; Mikecz, 2012, 71). Miután a Németh-kormány felfüggesztette a Bős–Nagymarossal kapcsolatos építkezéseket, a belpolitikai konfliktusból jogvita lett Magyarország és Csehszlovákia között, így a probléma integratív ereje csökkent, másfelől az alkotmányos berendezkedésről szóló viták elterelték a figyelmet a környezetvédelem ügyéről (Szabó M., 1999, 28–29; Mikecz, 2012, 72).

A rendszerváltás során a gazdasági és hatalompolitikai ügyek kerültek előtérbe, így az új politikai rendszerben is margóra szorult a környezetvédelem ügye, és előtérbe kerültek az átalános politikai és gazdasági viták (Szabó M., 1999, 28).

A környezetvédő mozgalomból párt is szerveződött: 1989. november 18–19-én Budapesten alakították meg a Magyarországi Zöld Pártot (MZP). A párt tagsága elsősorban azok közül került ki, akik az 1980-as években tevékenyen részt vettek a különböző környezetvédő és természetvédő mozgalmakban, illetve más alternatív szervezetekben, de több környezetvédelmi szakember is csatlakozott a párthoz. Az MZP taglétszáma az első általános országgyűlési választáskor körülbelül 600 fő volt. Az MZP szervezetépítését jelentősen nehezítette, hogy az 1980-as évek környezetvédő mozgalmaiban résztvevők jelentős része más politikai pártokhoz csatlakozott (Vida, 2011, 446–447; M. Kiss–Vida, 2005, 673; Szabó M., 1999, 29; Hubai, 2001, 90). Az 1990-es általános országgyűlési választásokon az MZP tizennégy egyéni jelöltet és négy területi listát állított; országos listát nem tudott állítani. Az első fordulóban 17 951 listás szavazatot szereztek, ami 0,36 százalékos arányt jelentett, és egy egyéni jelöltjük se jutott a második fordulóba (a Nemzeti Választási Iroda honlapjának vonatkozó adatai alapján). Ez azt jelentette, hogy nem sikerült parlamenti képviselethez jutniuk, sőt még állami költségvetési támogatásra sem szerezetek jogosultságot.

Az MZP választási sikertelenségének több oka volt. A környezetvédelmi konfliktusok hiánya és a környezetvédelemmel kapcsolatos általános konszenzus miatt az első általános országgyűlési választásokon a zöld témák jóval kisebb hangsúlyt kaptak, mint más ügyek (Mikecz, 2012, 72). A választásokon főként olyan hatalom- és gazdaságpolitikai kérdések és viták voltak napirenden, amelyekre a magyar ökológiai mozgalom érdemben nem tudott választ adni. Az ökológisták életminőséget és másként fejlődést, a környezet- és természetvédelmet hangsúlyozó programja és retorikája elsikkadt az életszínvonal esését hozó gazdasági válságban (Szabó M., 1999, 16).

Egészen 2010-ig, a Lehet Más a Politika (LMP) parlamentbe kerüléséig egyetlen zöld párt sem jutott be az Országgyűlésbe. Az LMP annak köszönhette ezt a sikert, hogy ki tudta használni a pártrendszer átalakulását, meg tudta szerezni a Fideszre, az MSZP-re és a Jobbikra szavazni nem kívánók szavazatait. Azt is meg kell jegyezni, hogy a neve nem egy zöld-környezetvédő pártra utal, és a 2008-as pénzügyi válság után nem a zöld témák segítették a parlamentbe.

Visszatérve a zöld mozgalmakra, az állapítható meg, hogy a bős–nagymarosi ügy után is – gyakorlatilag napjainkig – elsősorban speciális, illetve regionális konfliktusok kapcsán szerveződtek, és tematikus, illetve regionális együttműködések jellemzik őket. Országosan laza hálózatban kapcsolódnak egymáshoz. A különféle helyi környezetvédelmi konfliktusokban és ezek megoldásában állami, politikai és társadalmi szervezetek különböző kooperációi vesznek részt. A környezetvédelmi tiltakozási potenciál tehát jelen van Magyarországon, de központi konfliktus és országos mobilizációs hálózat híján ritkán nyilvánul meg a szélesebb közvéleményt is megmozgató, figyelemfelkeltő tiltakozásokban (Szabó M., 1999, 21).

A különböző zöld témákat is megjelenítő és az országos sajtóban is megjelenő tüntetéseket Mikecz Dániel vizsgálta részletesen 2000 és 2010 között. A vizsgálatba bevont események a legtöbb esetben helyi „not in my backyard” tüntetések voltak 20–200 fő jelenlétével, amelyek során egyfelől egy település lakossága tiltakozott egy olyan beruházás ellen, amely véleményük szerint felborítaná a közösség addigi életvitelét, veszélyeztetné a biztonságukat, illetve az ingatlanok elértéktelenedéséhez vezetne (ilyenek voltak a vegyi üzemek és a szemétégetők ellen szervezett megmozdulások), másfelől a közlekedés témaköre mozgatta meg a helyieket, ahol az adott településen áthaladó forgalom volt a tiltakozás tárgya (Mikecz, 2012, 79–90).

A környezetvédő szervezetekről áttérve az egyének szintjére először azt szükséges megnéznünk, hogy a magyar társadalom értékrendjében milyen helyet foglal el a környezetvédelem. A környezetvédő értékrend minél szélesebb körű elterjedésének feltétele, hogy a posztmateriális attitűd a társadalom minél szélesebb körében elterjedt legyen. A posztmateriális attitűd nem a javak elosztására, hanem az élet minőségére, a környezet védelmére, a társadalom demokratizálódására, az önkéntes alapú közösségek létrehozására helyezi a hangsúlyt (Enyedi–Körösényi, 2004, 275).

Az 1990-es évek eleje óta zajló ideológiai orientációs vizsgáltokban rendszeresen helyet kapott a zöld-környezetvédő címke is. Az irányzattal való szimpatizálás mértéke igen szembeötlő, hiszen az 1990-es évek elején még a válaszadók több, mint 20 százaléka vallotta magát zöld-környezetvédőnek, majd ez az arány 2003 és 2006 között érte el az első mélypontját, amikor 11 százalék körülire csökkent. Az ezt követő években valamelyest nőtt az arány, viszont a 2020 decemberében végzett felmérésben a megkérdezetteknek mindössze 9 százaléka vallotta magát zöld-környezetvédőnek (Enyedi–Tardos, 2018, 57; Szabó et al., 2021, 51).

Ha összevetjük a környezetvédő és posztmateriális értékrendekkel kapcsolatos vizsgálatokat, akkor azt láthatjuk, hogy azok fordítottan arányosak, hiszen az idő előrehaladtával hiába nőtt a posztmateriális értékrendűek aránya, ha közben a környezetvédő identitásúak száma csökkent.

Az értékekről a tettek szintjére lépve érdemes azt is megvizsgálni, hogy a magyar lakosság milyen mértékben hajlandó tenni a környezetvédelemért.

A 2017–2020 közötti időszakban a magyar lakosság 5–6 százaléka kötődött környezetvédő, zöld mozgalmakhoz. Ugyanebben az időszakban az összes kötődés aránya 31–39 százalék között mozgott: a vallási, kulturális és sportszervezetekhez való kötődés aránya volt a legmagasabb (Szabó et al., 2021, 100–101).

Egy 2004-es, a Gallup Intézet által végzett kutatás eredményei szerint a megkérdezettek többsége csak minimálisan lenne hajlandó áldozatokat hozni a környezetvédelem ügyéért. A megkérdezettek kisebbsége gondolta úgy, hogy a környezeti problémák megoldásában az egyéneknek annyi felelősségük van, mint az önkormányzatoknak, a környezetvédelmi szerveknek és a kormánynak – tehát a többség az utóbbiaktól várta a megoldást. A többség szerint a környezetszennyező tevékenységet jelentősen meg kellene adóztatnia az államnak. Azt a felvetést, hogy az egyének több adót fizessenek, és a bevételi többletet az állam a környezet állapotának javítására fordítsa, a megkérdezettek 70 százaléka elutasította (Kovács, 2008, 68).

A későbbi kutatásokban a megkérdezettek nagyobb arányban elismerték az egyéni felelősséget a környezetkárosításban, de továbbra is úgy vélték, hogy az államnak jelentős szerepet kell vállalnia az ügyben (Botár et al., 2016, 32; Mikecz–Oross, 2019, 7). Ha megnézzük az emberek saját bevallású fogyasztási szokásait, akkor még beszédesebb adatokat kapunk.

A fenti adatsorok nem tekinthetőek meglepőnek, ha összevetjük ezeket a magyar politikai kultúra általános állapotával.