A hasonlóság szükséges, de korántsem elégséges a „szabálykövetés” és az „okság” magyarázatához. Hume szkepticizmusa egyáltalán nem a hasonlóság tagadására épül: az összekoccanó biliárdgolyók esetei alakulhatnak hasonlóan, csakhogy – érvelése szerint – ennek a hasonlóságnak a forrása az emberi képzelet, a bennünk lévő megszokás. Nincsen semmiféle, a megfigyelőtől független, azaz külső, a partikuláris eseményeket meghatározó és elrendező erő – az ismétlődés esetleges. Az esetlegesség tagadásával – vagy fordítva, a kapcsolat szabályszerűségének állításával – a „szabálykövetés” és az „okság” jelentése összefonódik, mert ami lehetséges és nem kontingens, az szabályszerű. Mindez nem más, mint a „kell” elvének működtetése: ok után szabályszerűen az okozatnak kell következnie.

Az oksági lánc zárt rendszerének feltörése, az idő folyamának felosztása, aszimmetria, aluldetermináltság – mit is jelentenek pontosan ezek a kifejezések, és miben áll a szerepük? Mi az, amiért egyáltalán szükséges a felvetésük, ami nélkülük magyarázat híján marad? Ezeket a kérdéseket tettük fel az imént, és a fenti megállapítások fényében egy fontos különbség rajzolódik ki a Hume által szemlélt okság és a szabálykövetés között.

Hume kétellyel tekint a múlt és a jövő eseményeinek szükségszerű kapcsolatára, Wittgenstein testmozgató példája ezzel szemben elfogadja a természeti okságot, de rést keres a pajzson: azt az erőforrást vizsgálja, amelynek lényege, hogy szembe tud helyezkedni a múlt hatóokaival. A szabálykövetés egy olyan okság, ahol az ágens az ok, márpedig az ágens az a hajtóerő, ami mozgat, de nem mozgatott – ok, és nem okozat, azaz nem determinálják sem a múlt eseményei, sem a jelen körülményei. Az ágens okozatlan ok. Ez az értelmezés nem követeli meg, hogy az ágens radikális módon kiszakadjon a környezetéből, egyfajta légüres, hatásoktól mentes térbe kerüljön. A befolyás és a meghatározás kifejezések szigorúan elkülönülnek: vannak befolyásoló, és vannak meghatározó erejű hatások – az ágens hatóereje szükségképpen ez utóbbit jelenti.

Fontos megjegyezni, hogy az ok korántsem jelent minden esetben aktív hatóerőt. A passzivitás is lehet ok, ha az ágens megtehetett volna valamit, de nem tette meg. Az elfogadás, a jóváhagyás, a mulasztás, a cserbenhagyás, a visszafogottság pontosan olyan mértékben ok, amilyen mértékben miatta jött létre az, ami létrejött. Minden esetben jogosultak vagyunk az okozta kifejezés használatára, amikor következményt tulajdonítunk.

Ha az ágenst okozatlan okként határozzuk meg, amelyet nem determinálnak sem a múlt eseményei, sem a jelen körülményei, akkor nyer értelmet a „külső–belső” megkülönböztetés. Az ágens perspektívájából minden külső, amire reflektálni tud, amire hatni képes. Az okozatlan okként felfogott ágens szerepeltetésével megtörik az a zárt oksági lánc, amely egy múltbeli esemény szükségszerű hatását vetíti egy jövőbelire. Az ágens a múlt hatásaihoz képest egy azoktól független, a jelenben felbukkanó, eredeti okság – ennek elfogadása nélkül nem beszélhetünk ágensről. A múlt az ágens perspektívájából aluldeterminálja az eseményeket, az ágens tételezésével megnyílik a jövő. Az ágens szerepe szükségképpen olyan jövőbeli lehetőséget követel, amelynek megvalósulásához nem elegendő a múlt hatóokainak összessége. A jelen a múlt hatóokai mellett egy új okkal bővül, oksági aszimmetria jön létre: a jelen több, mint a múlt puszta summázata. A múlt hatásai alapján a jövő nem dőlt el, meghatározatlanná lesz.