Test modal

Az MSZ EN ISO 17100:2019 szabvány három fő részre osztja a fordítási projektfolyamatot (lásd 5. ábra); ezek a következők: fordítás-előkészítő folyamatok és tevékenységek, a fordítás előállítási folyamata és a fordítás utáni munkafolyamatok.

A fordítás-előkészítő folyamatok és tevékenységek között jelenik meg az ajánlatkérés és megvalósíthatóság, az árajánlat (eltérő megállapodás hiányában), az ügyfél és a fordításszolgáltató közötti megállapodás, a projekthez kapcsolódó ügyfél-információk kezelése és a projekt előkészítése.

A projekt előkészítése során a fordításszolgáltató köteles végrehajtani a projekt jellemzőinek megfelelő adminisztratív, technikai és nyelvi lépéseket. Az adminisztratív tevékenységek magukban foglalják a projektnyilvántartást és a projektfeladatok kiosztását; a projekt-előkészítés technikai vonatkozásai kiterjednek a technikai erőforrások és a fordítást előkészítő tevékenységek meghatározására; a nyelvi előírások pedig a forrásnyelvi tartalom elemzését, a terminológiai munkát és a szerkesztési útmutatóra vonatkozó megállapodást jelentik. Például, „ha a fordításszolgáltató szerkesztési útmutatót kap az ügyféltől, köteles az abban foglaltakat betartani. A fordításszolgáltató köteles rendelkezni saját szerkesztési szabályzattal.”

Magán a tényleges előállítási folyamaton belül elkülönül a fordítási folyamat, és ennek körébe kerül a fordítás, a fordító által végzett ellenőrzés, a kétnyelvű lektorálás, továbbá az igazoló végellenőrzés és leadás. A célnyelvi (szakmai) lektorálás és a korrektúrázás nem „alapkövetelmények”. Itt fontos megjegyeznünk, hogy az egyes lépések angol és magyar nyelvű megnevezései sem egyértelműek a szakma szélesebb körében, ugyanis a gyakorlatban a legkülönbözőbb megnevezéseket használják a különféle lektorálási folyamatokra. Csak egy-két példát kiemelve: előfordul, hogy nem revision-ről, hanem review-ról beszélnek mint lektorálásról, a proofreading sokszor nemcsak korrektúrát jelent, de magában foglalja magát a célnyelvi lektorálást, arról nem is beszélve, hogy sajnos még a szabvány ismeretében sem egyértelmű, hogy a folyamat egyes lépései pontosan mit is tartalmaznak „kötelezően”. A fordítóirodai gyakorlatban inkább egyéni megállapodások és a projekt jellemzőinek figyelembevételével dől el, hogy mit értenek egy-egy lépés alatt.

Horváth a lektor és a lektorálás fogalmát vizsgálva szintén arra jut, hogy a lektorálásnak csaknem annyiféle meghatározása létezik, ahány magyar fordítóiroda van: „Ha arra kívánunk válaszolni, hogy a lektorálásnak melyek a szükséges és elégséges feltételei, akkor egyetlen ilyet találhatunk: a fordítás végigolvasását, amelynek sem részletesnek, sem többszörösnek nem kell lennie. Az összes többi munkafolyamat fakultatív” (Horváth, 2011, 68–69).

A fordítási piacon uralkodó terminológiai sokféleség egyik szembetűnő példája a TEP fogalma körül kialakult vita. A TEP rövidítés feloldása: translation, editing, proofreading. A TEP a szakmában általánosságban elfogadott minőségbiztosítási minimumnak tekinthető. A leggyakoribb probléma az editing fogalmának értelmezése. A 17100-as szabvány a revision (’kétnyelvű lektorálás’) fogalmának definiálásakor utal rá, hogy olykor a bilingual editing (’kétnyelvű szerkesztés’) terminust is használják ekvivalensként. Szintén a nem egységes terminológiahasználatot mutatja, hogy a legtöbb fordítóiroda igyekszik maga is definiálni ezt a szolgáltatást a honlapján (https://www.aceproof.com/translation-quality/translation-editing-proofreading-tep, https://lingualconsultancy.com/blog/what-is-TE-vs-TEP-translation-to-a-stranger, https://www.translations.com/process/web-site-globalization-consulting/translation-editing-proofreading.html, https://terratranslations.com/web/2019/01/16/what-is-the-tep-process-in-the-translation-industry stb.). Ezek alapján elmondható, hogy bizonyos szolgáltatók kikötik: a különböző lépéseket külön személyeknek kell elvégezniük, míg mások ezt kerülik, csak arra hívják fel a figyelmet, hogy különböző szempontok figyelembevételével kell elvégezni az egyes lépéseket. Az eltérések főként abból adódhatnak, hogy a szabvány által rögzített négy folyamatot – a fordítás, kétnyelvű lektorálás, célnyelvi (szakmai) lektorálás és korrektúrázás folyamatait – ebben az esetben három kategóriába próbálják rendezni a feladatok átcsoportosításával, vagy esetlegesen egy-egy elem kihagyásával.

A korábbi MSZ EN 15038:2006 jelzetű szabvány elemzése során Mohácsi-Gorove is felhívta a figyelmet a szabványban tisztázatlan kérdésekre: „[A szabvány] a fordítási folyamat során kétszer is kontrolláltatja az előre meghatározott cél szem előtt tartását: először a lektorálás, majd a célnyelvi ellenőrzés során. A specifikációk betartását szintén kétszer ellenőrzik: először a fordító, majd a végellenőrzést végző projektmenedzser” (Mohácsi-Gorove, 2014, 66–67). Azt is kiemeli, hogy az egyes kritériumok nincsenek megfelelően körülhatárolva, továbbá, hogy átfedések vannak az egyes ellenőrzési módok között (Mohácsi-Gorove, 2014). Ezek a paraméterek a szabvány újabb verziójában sem változtak, és bár a körülhatároltság elégtelen mértékével és a terminológiai problémákkal egyetértünk, fontos megemlíteni, hogy a lépések közötti átfedések szükségszerűek lehetnek a megfelelő minőség biztosításához.

Mondanunk sem kell, hogy a fent említett terminológiai problémák gyakran vezetnek félreértéshez az egyes résztvevők között. Az MSZ EN ISO 17100:2019 szabvány remek kiindulópont e kérdések tisztázásához, azonban minden bizonnyal szükség lenne a szabvány részletesebb kidolgozására és az egyes terminusok pontosabb definiálására, a fogalmak jobb elkülönítésére.

A projekt lezárásával kapcsolatban is vannak kötelességei a fordításszolgáltatónak. Olyan folyamatot kell kialakítania, amelynek során a projektmenedzser az ügyfél számára történő leadás előtt ellenőrzi, hogy minden a projekt követelményeinek megfelelően történt-e. És a folyamat itt nem ér véget, ugyanis az ügyfél általi visszajelzések kezelésére is ajánlott olyan algoritmust kidolgozni, amely kiterjed az ügyfél elégedettségének felmérésére, illetve a visszajelzés alapján történő javításokra. Amennyiben az ügyfél visszajelzése alapján bármilyen javításra van szükség, akkor a már javított anyag újra leszállításra kerül.

Mind a magyar, mind a nemzetközi fordítástudományi szakirodalom keveset foglalkozik a teljes fordítási projektfolyamat áttekintésével. Többségében csak egy-egy kiemelt lépést vizsgálnak. Magyar nyelven is több kutatás foglalkozik a lektorálás (Horváth, 2009; 2011; Mohácsi-Gorove, 2014; Robin, 2014; 2015; 2018), illetve a minőségirányítás különböző jelenségeivel (Lengyel, 2013; Mohácsi-Gorove, 2013; 2014), valamint a szerkesztés és a korrektúrázás fordításoktatási vonatkozásaival (Dróth, 2011b). Ennek egyik oka az lehet, hogy egyelőre nincs teljesen világos képünk arról, melyek az alapvető minőségirányítási lépések a fordítási projektfolyamatban.

A nemzetközi fordítási piacon alkalmazott minőségirányítási lépésekről Mohácsi-Gorove végzett áttekintő kérdőíves kutatást (Mohácsi-Gorove, 2014). A válaszok alapján a fordítóiparban leggyakrabban alkalmazott minőségirányítási lépések a következők: fordítások megfelelő előkészítése, lektorálás, célnyelvi ellenőrzés, informatikai megoldások. A szerzők az informatikai megoldások közé sorolják a fordítási környezetek által kínált lehetőségeket, vagyis a fordítási memóriák és terminológiai adatbázisok, valamint a rendszerekbe épített minőség-ellenőrzési eszközök használatát. Továbbá előkerül szempontként a DTP, azaz a kiadványszerkesztő programok használata a megfelelő formázás biztosításához, valamint a megfelelő munkatárs kiválasztása (vendormenedzsment) (Mohácsi-Gorove, 2014, 49). Annak ellenére, hogy az MSZ EN ISO 17100:2019 szabvány az említett lépéseket egyértelműen a fordítási szolgáltatás részének tekinti, továbbá, hogy a fordítási folyamat egyes lépéseire gyakran hivatkoznak minőségirányítási lépésként, a szakirodalomból úgy tűnik, nem egyértelműen elfogadott az a nézet, hogy a lektorálás és az egyéb minőségirányítási lépések a fordítás integratív részét képezik. Más megközelítésben: nem egyértelmű, hogy a fordítási szöveg a komplex fordítási folyamat eredménye, vagy csak a „tényleges” fordításé. Brunette alapján (Brunette, 2000) a lektorálás része a fordítási folyamatnak; „a minőségértékelés, a minőség-ellenőrzés és a minőségbiztosítás (Fresh look) pedig a kész szöveg utólagos vizsgálatát jelenti, eltérő szempontok és módszerek segítségével” (Mohácsi-Gorove, 2014, 68). Mi több: „Az első kettő [a minőségértékelés és a minőség-ellenőrzés] a minőségirányítás része, célja a fordítás folyamatának hatékonyabbá, jövedelmezőbbé tétele és az esetleges hibák javítása, míg a minőségbiztosítás a fordítást mint független célnyelvi szöveget az első olvasó szemével értékeli (hogyan fogadná a célközönség, megfelel-e a konvencióknak stb.)” (Mohácsi-Gorove, 2014, 68). Mohácsi-Gorove – és mi magunk is – Gouadec (2007) megközelítésével értünk egyet, aki „a minőségbiztosításon belül kezeli a minőség-ellenőrzés különböző formáit, köztük az önlektorálást, a lektorálást, a kölcsönös lektorálást, az utószerkesztést, de a projektmenedzser által végzett végellenőrzést és a szöveg funkcionális tesztelését is (működik-e a lokalizált honlap vagy alkalmazás)” (Mohácsi-Gorove, 2014, 69).

Ebből a rövid körképből látható, hogy az MSZ EN ISO 17100:2019 szabvány sem terjed ki minden, a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott lépésre, továbbá, hogy a szakirodalom sem egységes a fordítási folyamat értelmezésében és egyes lépéseinek meghatározásában.

Fontos megjegyeznünk, hogy a köznyelvben használt minőség fogalom a minőségügyi szakterületen a megfelelőség fogalmával azonosítható. A minőségügyi szakirodalomban a megfelelőség azt jelenti, hogy egy termék vagy szolgáltatás megfelel-e a rá vonatkozó követelményeknek. Ennek megítélésekor a szakemberek a megfelelőség, illetve a nemmegfelelőség terminusokat használják (Balogh & Földesi, 2008, 245). Faludi szerint a fordítástudományi szakirodalomban nemzetközi és hazai színtéren is sokat elemzett fordítási minőség (lásd pl. House, 1981; Klaudy, 1996; Mossop, 2000; Dróth, 2002, 2011a, 2013; Gutu, 2009; Gouadec, 2010; Mohácsi-Gorove, 2014) keretében valójában a minőségügyi értelemben vett megfelelőség–nemmegfelelőség kérdéseit vizsgálták (Faludi, 2020).

A fordítás minőségének – megfelelőségének – elméleti és gyakorlati kérdéseiről magyar nyelven Mohácsi-Gorove (2014) adott átfogó képet, továbbá Lengyel (2013) vizsgálta a fordítási hiba fogalmát a minőségirányítási szabványokban, a vállalati gyakorlatban és a fordítástámogató szoftverekben. A gépi fordítások minőségét Varga (2011) kutatta részletesen. A fordítási minőség fogalmának részletes elemzése és a piaci gyakorlat vizsgálata után Mohácsi-Gorove arra a megállapításra jutott, hogy „a fordítás minőségét nem lehet egyértelműen és mindenki által elfogadható módon meghatározni” (Mohácsi-Gorove, 2014, 57). „Ennek Colina szerint két fő oka van: egyrészt mindenki másképp definiálja a fordítást, másrészt minden projektnél más-más minőségi kritérium hangsúlyos” (Colina, 2009, 240, idézi Mohácsi-Gorove, 2014, 57).

A fordítási minőségnek, a megfelelőség és nemmegfelelőség kérdésének tehát kiterjedt szakirodalma van.