A Petőfiről szóló versek lényeges összetevője – a 17. századi halotti beszédek szerves részét képező1 – vituperáció retorikája. Mondanunk sem kell, hogy természetesen nem Petőfit érte feddés (licencia) a versekben, hanem az elhunyt költőt (életében vagy halála után) „sértő” személyeket. E költeményekben a szidalmazott gyakran nincs megszólítva. A lírai dikció a Petőfit megszólító alakzat teatralitására támaszkodva, harmadik személyben fogalmazza meg kendőzetlen véleményét. A jellegzetes formula szerkezetét egy Mi–Ő(k) ellentét működteti: az elhunyt költőt megelevenítő lírai én, a megszólított Petőfi és az ezt figyelemmel követő fiktív „hallgatóság” hármas közössége – szemben a Petőfi emlékezetéhez méltatlan személyekkel. Hogy mi okból érhet valakit szidalom? Két tipikus eset figyelhető meg. Az első esetben a lírai én a költő emlékezetén esett csorbát kívánja kiköszörülni: Petőfit képviselve, helyette szólva. Jellemző, hogy a legtöbb esetben egy meg nem nevezett, képzelt többséggel és képzelt (sértő) véleménnyel szemben fogalmazódik meg fölháborodás. Erre példa Tóth Kálmán már idézett, 1853-as költeménye, amely meglehetősen harciasan állt ki Petőfi védelmében: lírai ön-metaforája szerint a csalogánnyal egy bokorban daloló „leghangtalanabb madárkaként”, „holmi istentelen ajkakkal” szemben.2

 

 

A levélrészletből látványosan megmutatkozik, hogy e vituperatív költemények már nem a nemzeti panteonizáció folyamatához kapcsolódnak, sokkal inkább irodalmi „belügyekhez”. Az 1850-es évek irodalmi-kanonizációs vitáinak és pozícióharcainak felszín alatti törésvonalait dokumentálják. Ezekben a költeményekben Petőfi emlékezete a (nemzeti panteon „alatti”) irodalmi emlékezethez kötődik. Petőfi debreceni barátja, Székely József hetyke hangütésű, Petőfi (1852) című költeménye is az eltűnt költő nevét fölhasználó, 1850-es évekbeli kánonharcok dokumentumaként olvasható. Ám ebben az esetben a lírai én már nem feltétlenül Petőfi védelmében lép föl. A vitatkozó versek azon típusához tartozik, mely inkább a Petőfi-emlékezet divatjelenségeire panaszkodik: a halála után megszaporodó követőkre, barátokra, jóakarókra, tisztelőkre.

 

 

E gesztus visszafogottabb, de jellemző példája Losonczy László Visszaemlékezés Petőfire (1859) című emlékódája is, mely nem feddi meg nyíltan a Petőfi-hullámra fölülő poétákat, helyette az életében lebecsült költővel való közeli viszonyát hangsúlyozza. Losonczy László így Petőfi életének és szenvedéseinek tanúságtevőjeként jelenik meg. Kimondatlanul is azokkal szemben, akik nem becsülték az elhunytat életében vagy költői népszerűsége előtt.

 

 

Arany János egyébként olvasta Székely és Losonczy költeményét is, melyeket bírálatra sem talált alkalmasnak. A Tompa Mihályhoz írott leveléből úgy tűnik, többek között a költemények fraternizáló hangütése zavarta.

 

 

A vituperáció metadiszkurzív beszédmódja (s általában a Petőfiről szóló versek körüli diskurzus) fölhívja a figyelmet a sajtónyilvánosságban is megfigyelhető, Petőfi emlékezetét érő kisajátító gyakorlatokra is. Talán Tompa Mihály pontosan nem datálható, de tudvalevően a Bach-korszakban írott epigrammája ábrázolja a legszemléletesebben Petőfinek e társadalmi használatbavételét. A vers utolsó két sorában olvasható hordómetafora egy retorikai kérdésben érzékelteti a Petőfi-emlékezet visszásságait, a költő körüli fölhajtás gyarlóbb megnyilvánulásait bor alján összegyűlt üledékként, seprőént láttatva.