A gondolatmenet ezt követően a Petőfire való emlékezés speciális megnyilvánulásaira, a hozzá írott emlékversekre tér át. A költemények konkrét képi és retorikai sajátosságaira fókuszál, a gyász és a sajtónyilvánosság történeti sajátosságai alapján kiindulópontként kezelve a versek társadalmi (nemzeti) kohéziós szerepét.4 Az érdekel bennünket, hogy mely toposzok és alakzatok jelenítették meg vagy közvetítették (esetleg hozták létre?) a legendássá váló költőhöz kapcsolódó közösségi gyászélményt.

Végezetül az érvelésmenet a személyes és kollektív emlékezet ellentmondásos viszonyával, a privát gyász nyilvánosságban való (lírai) kifejezésének poétikai korlátaival és lehetőségeivel foglalkozik.5 Az 1850-es évekről szóló tanatológiai irodalomban közkeletű megállapítás, hogy a 19. század második felében a neves halottakra való emlékezés kifejezetten közösségi természetű volt: a hazafiasság egy megnyilvánulása, melynek egy sajátosan barokkos, teátrális, extravagáns változata alakult ki az európai kontinensen.6 Jelen fejezetben azonban a nemzeti reprezentáció, a formális sajtóbeszámolók, a közösségi gyakorlatok mögé kívánunk tekinteni, ehhez – ellenpontként – Arany János Emlények (1851–1855) című versciklusát vizsgáljuk tüzetesebben. Markáns korszakértékelések helyett a szelíd árnyalatokat keressük:7 a személyes gyász elesett és tétova hangjait a közösségi emlékezés ünnepélyes zajában.