A (Világos után is bevehetetlen) Komáromban közölt gyászverseken kívül csak elvétve írtak Petőfiről a szabadságharc utáni időszakban. Aranyon és Szász Károlyon kívül szinte mindenki hallgatott.7 1850 decemberében Szilágyi István Aranytól érdeklődött a költőről, azonban nem érkezett válasz a kérdésére.8 Esetleg e rejtélyes megjegyzés válaszolhatott Szilágyi kérdésére: „tőlem körülményes választ ne várj, mert a körülmények nem engedik”.9 Arany töprengéseit leginkább a költeményein keresztül követhetjük nyomon: 1849 őszén kelt Lantos című versében ugyan pesszimista hangnemben, de a bujdosó dalnok képében idéződött meg Petőfi: „S ő bujdosik hazátlan, a dalnak férfia”.10 Az 1849. decemberi Névnapi gondolatokban a „lángszellem” üstökösként való eltűnésének toposzaként jelent meg. „Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova?” – találgat a lírai én.11 Majd az 1850 februárjában íródott, Szendrey Júliának dedikált Emléklapra 7–8. strófájában Arany egymás után vázolta föl a költő halálának gondolatát és a kényszerű bujdosás lehetőségét. A szintén februári Évek, ti még jövendő évek pusztán a barát hiányát (illetve a hiány lélektani hatásait) illusztrálhatja egy esetleges biografikus olvasatban,12 ahogy a márciusi Letészem a lantot 3. strófája – amennyiben elfogadjuk, hogy Petőfire utalhat13 – is csak találgat a költő sorsát illetően, az eltűnt barát sorsára vonatkozó jelentéstartalommal gazdagítva a refrént: „Hová lettél, hová levél / Oh lelkem ifjusága!” Arany ekkori líratermése tehát még a költő sorsa körüli töprengő bizonytalanságot dokumentálta, s nem foglalt egyértelműen állást: a poéta halálának gondolata rendszerint az életben maradás és a bujdosósors eshetőségével ellenpontozódott. Hasonlóan plasztikus képet vázolt föl Jókai Mór későbbi, Petőfi-keresők (1861) című költeménye, melyet épp a Vasárnapi Ujság levélsorozata ihletett:

A megtévesztés azért is sikerülhetett, mert a jó szándékú segítők meglehetős tapintattal fogadták a bujdosókat, és érthető okokból nem föltétlenül firtatták a kilétüket. Osváth Rafael levele arról mesélt Pákh Albertnek, hogy 1849 decemberében ráismertek a költőre egy diószegi (ma Bihardiószeg) kovácsműhelyben, azonban miután az letagadta személyazonosságát, nem háborgatták tovább.

Elsőként Kocsár Mihály közjegyző osztotta meg saját, személyes tapasztalatait a nyilvánossággal, miután a másoktól hallott, közvetett vagy álnéven írt találkozástörténetek nem vezettek nyomra. 1861. február 15-én vallotta meg, hogy 1850 tavaszán alaposan átverte egy magát Petőfinek valló személy, aki állítólag egy „pesti úrnő” intézkedése nyomán került Bihar megyébe. Kocsár története esetében a téves információ kiterjedtségéről is vannak ismereteink: bizonyosra vehető, hogy a történetét különböző magasabb bihari körökben mesélte, és igaznak is vélte azt majd egy évtizeden keresztül.

A csalók mellett a tévesen Petőfinek tulajdonított versek is megerősítették a bujdosó Petőfi legendáját,27 melyek szintén bizalmas, szűk körökből terjedtek további szűk körű társaságokba – valószínűleg épp emiatt keringhettek évekig. 1850-ben Boér Antal, a későbbi neves politikus Sárosi Gyula kéziratban terjedő, Farsangi dal című versét hitte Petőfi költeményének, melyet később Lipcsében csakugyan Petőfi neve alatt publikáltak.28 A Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtára őriz egy Görgeit átkozó Világos éjel és egy „Bort fiuk, bort…” kezdetű császári „köszöntőt” is, mely utóbb Petőfi állítólagos orosz nyelvű versei közé is bekerült.29 Az előbbi Görgei-poéma egy változata Waltherr Imre 1888-ban közreadott naplójában is szerepel a következő korfestő kommentárral:

Nem véletlen, hogy a hatóságokat is tévútra vezették e Petőfire (és Vörösmartyra) hajazóköltemények.32 Egy Császári Királyi Megyehatóságtól fönnmaradt irat rögzíti, hogy a nagyváradi főispán körözést adott ki a költő ellen 1851 februárjában, mondván: „egy idő óta Austria jövője felett gúnyiratok és versezetek jöttek forgalomba s ezeknek egyikét gyanitólag Petőfy szerkeszteté…”33 (A rendőrség még 1853 júliusában is „rendőri és csendőri akciót” folytatott az állítólag Pest megyében tartózkodó költő hollétének fölkutatására, s csak Heydte ezredes 1854-ben tett nyilatkozatával zárták le az aktáját.)34 Hasonló esetet rögzít Lévay József egy levele, mely arról tanúskodik, hogy olykor nagy port kavartak a csakugyan Petőfitől származó, ám a fehéregyházi csata után publikált versek is, mivel azokat sokan a költő életben maradása bizonyítékaként fogadták.35

A bujdosó életmód mellett a nyugat-európai vagy törökországi emigráció, esetleg az eltitkolt börtönfogság teóriája merült föl Petőfi túlélése kapcsán. A Pesti Napló 1850. április 25-én tudósított a költő (később megcáfolt) külföldi emigrációjáról: „Petőfi, Ludwig és Kálóczi is megérkeztek külföldre.”36 Ugyanazon a napon a Hölgyfutár arról írt, hogy a költőnek Pálffy Alberttel sikerült külföldre menekülnie.37 Az éppen Lipcsében tartózkodó Kertbeny 1850 októberében még Petőfi párizsi tartózkodásáról, majd 1851. január 1-én már a magyarországi bujdosásáról mesélt Arany Jánosnak.38 Bogár Zsigmond negyedi lelkész arról adott hírt, hogy Bécsben Petőfi Istvánnal találkozott, aki a költőre vonatkozólag elmondta, hogy „él, és pedig itt Bécsben van s azér itt, mivel ily közeli lehetése nem is gyanítatván annál kevésbé legyen kitéve az üldöztetésnek”.39 Később, 1851-ben Tompa Mihálynak egy borkereskedő azt újságolta, hogy Bécsben látta Petőfit.40 Előfordult, hogy a hazai optimista teóriákat Franciaországból cáfolta meg egy-egy hazai sajtóval kapcsolatot tartó emigráns: „Hogy Petőfi és Pálfi ide megérkeztek volna, eddig nem valósul; ha úgy volna, bizonyosan találkoztam volna velök.”41

Az újonnan előkerült, Pákh által nem közölt levelek között szerepel néhány Petőfi rabságával kapcsolatos szóbeszéd is: például Bibok [Bátorfi] Lajos költőé, aki még 1861-ben is elhitte Horváth Fábián dunakeszi kántortanító – talán Petőfit a letartóztatott Czuczor Gergellyel összetévesztő – híresztelését, miszerint „Petőfi él”, méghozzá „véghetlen szigorú felügyelet alatt”. A kántor úgy tartotta, a költő Kufsteinben raboskodik, csakhogy ezt a „kórmány legmélyebb titokban tartja”.42 Bizonyos „N. Kálmán” pedig azt terjesztette, hogy „Petőfi Sándor a segesvári csata után még életben vólt”, méghozzá Nápolyban raboskodott.43 Végezetül megemlítendő, hogy (máig) népszerű elméletek születtek például Petőfi oroszországi fogságáról is: P. Szathmáry Károly irodalmár elsőként honvédektől, majd a szebeni foglyoktól hallott két történetet 1849 augusztusában, melyek már a költő eltűnésének folklorizálódását jelzik. Az egyik narratívában Petőfi túlélte a csatát, majd orosz tisztek fogták el, és Szibériába szállították. A másik elbeszélés szerint a költő csakugyan túlélte a csatát, azonban nem Szibériába, hanem egyenesen I. Miklós cár elé vezették, aki „miután megtudta, hogy kivel van dolga, a nagy költőt gazdagon megjutalmazva, szabadon bocsátá”.44 (Ezek a szibériai legenda első dokumentumai, melyek vélhetően a Csengey Gusztáv A fogoly lengyel című, 1861-es költeményében is megverselt, a korban közismert, lengyelországi Tadeusz Kosciuszko-legendával is rokoníthatók.)45