Már a regény előszava fölhívja a figyelmet a regény Janus-arcúságára, hiszen ahogy azt a Politikai divatok keletkezési hátterét vizsgáló Török Lajos megállapította, tulajdonképpen két változata van.1 A regény készületeiről és politikai témájáról először 1862. augusztus 7-én adott hír a Magyar Sajtó.2 Ezt követően három mutatvány jelent meg a lapban 1862 októberében. A mutatványok vélhetően egy Emich Gusztávnál kéthetente megjelenő – Jókai megszokott, „franczia divatu tárczaregényeitől” eltérő –3 tizenkét füzetes kiadás népszerűsítését szolgálták volna. Az edíció első darabja 1862 októberétől kapható volt, azonban Jospeh Worafka pest-budai rendőrbíró a második füzet közlését meghiúsította. Jókai 1862. november 27-én jelentette be, hogy a füzetes közlés cenzurális („nem tőlem függő”) akadályok miatt lehetetlenné vált, s a teljes regényét újra kell dolgoznia. 1862 decemberében újabb mutatvány jelent meg a Magyar Sajtóban, amely azonban már egy tárcaregényes publikációs eljárást előlegezett meg, hiszen a művet a frissen alapult A Hon tárcarovata közölte teljes terjedelemben 1863 januárjától októberig. A sajtóbeli megjelenés pikantériája, hogy a regény a napi politikai hírekkel, például a Politikai szemle rovattal egy oldalon volt olvasható. A teljes mű végül könyvben is kiadásra került 1863 novemberében. Jókai állítása szerint a „parancsoló körülmények miatt” kénytelen volt bizonyos részleteket összevonni,4 emiatt az egy évvel korábban ígért hat helyett a regény mindössze négykötetnyi terjedelemben jelent meg háromféle kiadásban: „4 kötet 4 frt, csinoskötésben 5 frt, ajándék kiadás 6 frt.”5

 

 

Bizonyos részletek megfelelnek ennek az intenciónak. A narrátor több helyen a visszaemlékezés aktusát imitálja, és a lehetséges áthallásokra tereli az olvasó figyelmét: „Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták egy időben flamingóknak, akik veres tollakat viseltek.” (354) A szerző személyes élményeiből, emlékeiből konstruált regénycselekmény karakterei emblematikusságuk által jól ismert történelmi eseményeket, személyiségeket idéznek meg, annak ellenére, hogy a narrátor gyakran nem beszél nyíltan a politikailag érzékeny témákról. Ezekre inkább a disznarráció, a kihagyásos történetszövés hívja föl a figyelmet, egyfajta konszenzuális jelentésadásra, bahtyini értelemben vett beleértési tartományra,9 kommunikatív emlékezetre támaszkodva. Az elbeszélő nem említi konkrétan a forradalmat, a szabadságharcot vagy az azt követő megtorlásokat. Jelzésszerű körülírásokban és eufemizmusok formájában jelennek meg. (A ’szabadságharc’ szó például csak a később keletkezett Utóhangban szerepel.)10 Ennél többre azonban nincs szükség, hiszen az elbeszélő – az elbeszélés idejéhez képest – a történelmi perspektívából megmutatkozó közelmúltat és a kvázi-jelent meséli el. A narrátor olyan emlékezetközösséget, illetve ideális olvasót feltételez, amely ismeri és utalásokból is be tudja azonosítani a regényben elbeszélt karaktereket, közelmúltbeli eseményeket, melyek szorosan hozzátartoznak a szerző életrajzához is.

 

 

Ennek az elvárásnak szintén eleget tesznek a mű bizonyos részei, hiszen a cselekmény gyakran – mint az a Pusztafi-ábrázolás fogadtatása kapcsán is látható – látványosan kikezdi a korszakban tájékozott olvasók elvárásait.