A Petőfi-emlékversek kétségkívül leggyakoribb metaforája egy tünékeny égbolti jelenség, az üstökös, melyet Vajda János költészetéből és az irodalomtörténet toposzkészletéből is ismerhetünk.2 Azért szolgálhat a konszoláció alaptrópusaként, mert több (archaikus) vigasztaló gondolatalakzatot képes megszólaltatni. A költő életének tragikus rövidsége egy természeti analógiában, az üstökös pályájában racionalizálható. Egyfelől, az üstökös mint hirtelen föltűnő és tovaillanó, rövid égbolti jelenség a röpke földi lét természetes és törvényszerű ideiglenességét hangsúlyozza, így pedig a mulandóság metaforája. Másfelől, az üstökös a romantikus zseni, a páratlan és megismételhetetlen egyéniség, a byroni eredetiség szimbóluma. A különleges égi pályát bejáró, a fensőbb körökből közénk ereszkedő, ám csak hosszú időközönként jelentkező égitest a romantikus géniusz (szükségszerű) útját jeleníti meg: a zseni sorsának metaforája. Lásd Bozzai Pál Petőfihez című, ambróziánus jambusokba szedett költeményének második strófáját, melyben a kataklizmát jelző üstökös pályája a koszorúval járó költői életúttal azonosítódik: