Mint utaltunk rá, a nemzeti romantika emlékező költészetének elsődleges funkciója a közösség nagyjainak nemzeti tudatban való rögzítése, panteonba emelése – az elhunyt dicsérete volt. Azt is láthattuk már, hogy a panaszkodó és vigasztaló beszédnemek végül gyakran e regiszterig emelkednek. Petőfi esetében ez mindenekelőtt két – különböző ideologémát mozgató – képzettársításban valósult meg: a mártír és a bárdköltő szerepében. A két szerep természetesen akár a vigasz retorikájaként is szolgálhatna, amennyiben a föltámadást, a halál fölötti győzelem konnotációját hordozza. Jelen versekben elsősorban mégis az elhunyt hiperbolikus fölmagasztalásának, földi valóság fölötti szférákba emelésének eszköze.

 

 

Emellett gyakori, hogy a vallási allúzió nem annyira a mártíriumra (a hősi halálra) referál, hanem a költő megváltásként fölfogható irodalmi hatását, a lírai beszélő vallási rajongáshoz fogható fanatizmusát hivatott kifejezni. Szemléletesen példázzák ezt Tóth Kálmán Egy költő mellett (1853) című költeményének bizonyos – a költőt Jézussal és a Mózes előtt megmutatkozó Úrral is azonosító-hasonlító – szöveghelyei:

 

 

A laudáció közkeletűbb módja, amikor Petőfi alakját a múlt tetteit dicsőítő dalnok (pl. Homérosz, Vergilius) vagy a jövendőről éneklő lantos (pl. Pinadrosz) toposzával társítják.5 Érdemes lehet Wohl Janka 1861-ben írott emlékódájából idézni, mely remekül érzékelteti e pragmatikus okokból szétválasztott toposzok és beszédnemek, a mártírium és a dalnoki lét – akár egy mellérendelő összetett mondatban jelentkező – összemosódását:

 

 

A dalnok/lantos figurájában nem bibliai hagyománykeret működik, inkább a bárdköltőszerep antik ősmintáját, a romantika költőideáljának metaforikus megtestesülését fedezhetjük föl. Kissé leegyszerűsítve a toposz történeti és szemantikai komplexitását – továbbá megkerülve a bárdköltészet és a modern nemzeti identitások fejlődéstörténeti és fogalmi meghatározása körüli kérdéskört –, azt mondhatjuk, hogy a dalnok/lantos a naiv és népies bárdköltőszerep-modell eszményképe. E természeti zseni a poézis archaikus, egyszerű, organikus hangján dalol közösségének – melynek ő maga is szerves része. A Petőfi-emlékversek esetében (is) föltűnő, hogy e toposzkészletnek mily gyakori eleme az énekesmadár (pl. fülemüle) metaforája, mely a civilizáció által meg nem rontott, a természettel és közösségével harmonikus egységben élő érzékeny, ossziáni vagy orpheuszi poéta-archetípus állatalakja. E toposzrendszer különösen alkalmas a laudáció magalapozására, hiszen a dalnok (a megváltóhoz hasonlóan) szintén felülemelkedik a földi realitáson: a dalait mindenütt hirdető természet legapróbb rezdüléseiben és a reá emlékező népi tudalomban él tovább.7 Előbbire példa Lévay József Jó Petőfi (1857) című verse: „Vagy egy bokor árnyékában / Temettek el, hamarjában, / S a bokor aljáról / Dalos madár sírja: / »Jertek ide, jertek; / Itt van az ő sírja!«”8 Az utóbbi elképzelést pedig a már idézett, Kornélia álnevű szerző fogalmazza meg a legplasztikusabban emlékódája zárlatában: „A magyar hitrege legnagyobb hőse lett / A halhatatlanság tündérligetében.”9

 

 

Megjegyzendő, hogy e felező nyolcasokban, illetve háromütemű, páros rímű tizenegyesekben (mely például A virágnak megtiltani nem lehet képlete is) megírt költemény poétikai kidolgozottságát tekintve kifejezetten kiemelkedik a korabeli Petőfi-versek közül. Figyelemre méltó például a cento montázstechnikáját idéző intertextuális utalások építkezésmódja. (Hozzá hasonló talán még Szél Farkas 1862-ben írt, Szalk-Szent-Mártonban című álomjelenet-versében olvasható, mely Petőfi hőseit: Pinty úrfit, Kukorica Jancsit, Pató Pált, Szilaj Pistát stb. eleveníti meg.)11

 

 

Bulcsú Károly Vörösmartyra és Petőfire emlékező Duna és Tisza című, 1857-ben megjelent költeményében Petőfi szelleme madárdalként és furulyaszóként követi a Tisza folyót. Vagyis a lírai beszélő e ponton is a fentebb olvasott Alföld-motívumokat társítja a költőhöz – kissé esetlen, katakretikus (lásd a „tűzbe jövő” folyót) kivitelezésben.