Az első versszak nyitányában a lírai diskurzushelyzet nemcsak formai (és tematikus) utalásként, hanem retorikailag is megvalósul, hiszen a lírai én közvetlenül megszólítja a halottat: „Korán elhunyt barátom”. A megszólításhoz kapcsolódó alanyi mellékmondat („Ki nékem álmaimban / Gyakorta megjelensz”) egyúttal az elhunytat megelevenítő gesztus is, mely szerint a megszólított gyakran találkozik álmában a lírai énnel, aki tehát – úgy tűnik – közvetíteni képes az élők és az éjjelente visszajáró halott között. Ha nem is a lírai dikció pillanatában, de a beszélő rendszeres álmain keresztül, az elakadt gyászállapot általánosan ismétlődő jelenének (distributivus-temporalis) „tüneteként”.

A megszólítást követően az éjszakai találkozások helyett inkább az elhunyt barát hiánya kap tematikus hangsúlyt. A hiány kettős: mindenekelőtt a megszólított holléte bizonytalan, mely miatt a beszélő az elhunyt tartózkodását jelölő sírfáról kérdezi a távollévőt. („Van-é jel síri fádon, / Mutatni, hol pihensz?”) Ugyanakkor érdemes látni, hogy a megszólított pontos személye sem azonosítható biztosan, hiszen a költemény elhallgatja a nevét.

A beszéd ezt követően tér át a megszólított sorsával kapcsolatos kételyekre. A róla szóló „hír”, mely metonimikusan az eltűntről megnyilatkozókat vagy a megnyilatkozásokat jelöli, emberi tulajdonságokkal, például tapintattal ruházkodik föl (perszonifikálódik).6 Noha megtehetné, nem képes egyértelműen bejelenteni a távollévő halálát, emiatt kíméletes, ugyanakkor ambivalens állításokat közöl. Ennek nyomán egészen fölerősödnek a lamentatív beszéd rezignált tónusai, melyet a sóhajokra emlékeztető, halmozódó lágy h hangok erősítenek. („Igen, a hír halálod / Kimondani haboz, / S hogy a nehéz követség […]”)

A folytatásban a kísértés egy alapvető komponense, az ismétlés válik formaszervezővé. A szemantikailag egymást tükröző-gazdagító rímek és a sor eleji ismétlődések érzékeltetik a bizonyosság hiányát, a továbblépés lehetetlenségét. A rímek összecsengései (pl. illant–csillant) a kísértés alternatív formáját: a csábító megigézést, kecsegtetést (melynek nem lehet ellenállni) is beemelik a szellemjárás jelentés-összefüggésébe. Emellett figyelemre méltó a „majd” határozószó anaforikus visszatérése, mely eredetileg időbeli haladást fejezne ki. E sorokban mégis egymást kioltó viselkedéseket kapcsol össze, így mintázza a hiábavaló várakozás befagyott időpercepcióját és a gyászos napok előrehaladásának megakadását. („Majd elragadja tőlem / A már adott reményt; / Majd, amidőn elillant, / Távolról visszacsillant / Még egy csalóka fényt.”)

Hangsúlyozandó azonban, hogy a versfüzér első darabjának utolsó strófája előtt a szöveg már kétszer is bejelenti a költő halálát. („Korán elhunyt barátom”; „Igen, a hír halálod / kimondani haboz”.) Úgy tűnik tehát, hogy a lírai én a költői beszéd pillanatában halottnak tekinti a megszólítottat. Vagyis nem egészen a halál kétségességéről, hanem az újra és újra fölmerülő zugremények és elfogult fantáziaképek kiiktathatatlanságáról, a halál elfogadásának (elfogadhatatlanságának) gyötrelmeiről tudósít. A keretes szerkezetet teremtő utolsó versszakban visszatér az éjszaka megjelenő elhunyt képe, így nyer pontosabb értelmet a versnyitányban említett álomkép. A megjelölt síri fán lehetne rögzíteni az elhunyt identitását és halálát. A síri fa a halott helyett szólhatna, halálon túli hangja és arca (prozopopeia) lehetne, amelyen keresztül a megszólított számot adhatna magáról az életben maradottaknak. A síri fa hiányában azonban csak a beszélő lamentatív sirámai beszélnek a költőről. („Hány bús alakban látom / Éjente képedet!”)

Az álmokban gyakorta megjelenő barát a vágyelvű reménykedés és a halál tagadásának fantomjaként jelenik meg. Az álombéli kísértetjárás a megakadt gyász apóriája, melyet a lírai dikció deiktikus törekvéseinek kudarcba fulladása okoz. Sokatmondóak e tekintetben az utolsó strófa szövegváltozatai. Míg az első, Gyulai Árvízkönyvben megjelent verzióban a „Hoznak-e életet?” kérdés olvasható, addig a Kisebb költeményekben szereplő változat – talán az ismertetett kompozíciós narratívához igazodóan – már tagadó-kijelentő modalitásban fogalmaz: „Nem hoznak életet.” Említésre méltó, hogy Arany egészen hasonló élményekről számolt be Egressy Gáborhoz írott, 1854-ben kelt, gyakorta idézett levelében:

Az anaforák ezúttal is lényegesek. Csatlakozva az előző strófa zárlatához – a majd határozószó beváltatlan ígérete után – a jelen vigasztalan hiányélményét, a nem-létezés nyelvi módozatait bontják ki. Az elhunyt a nem, semmi, nincs szavakba és más létezést tagadó nyelvi szerkezetekbe záródik. Míg az előző egységben a sír pontos helyének kijelölhetetlensége költői kérdés formájában fogalmazódott meg („Van-é jel…”), ezúttal egy -atlan fosztóképzős, tagadást jelentő mondatban olvasható: „Behantozatlan áll / Hamvai fölött a hely.”

Föltűnő, hogy a második darab már elhagyja a megszólítást, harmadik személyben beszél az elhunytról („Hol, merre nyugszik ő”). Emellett a költői beszédben megjelenik egy „külső”, társadalmi perspektíva és környezet („hazám leányi”), s mitológiai utalásokkal („Antigoné”) bővül a jelentésmező. Az első strófában megjelenített Én–Te viszonyra egy Mi–Ő kapcsolat íródik rá. S nemcsak az elhunyt és az életben maradottak között jön létre távolság, hanem a hozzátartozók között is, hiszen a panaszos beszéd feddő tónusokkal gazdagodik. Ugyan központi szerepben marad a temetetlenség motívuma, ám megjelenik a hálátlan utókor toposza is, mely a végtisztességet elmulasztó, közönyös életben maradottakra mutat.

A második darab mindenekelőtt abban különbözik más Petőfiről szóló, feddést megfogalmazó versektől, hogy a vituperatív nyelvhasználatba kódolt személyes gyász (újra) fölmutatja saját hiányosságait. Egyrészt a vers töredékessége – melyet a későbbi kiadások datálásai még inkább nyomatékosítanak – e beszédmód (és gyászstratégia) kudarcát, hirtelen föllobbanását, majd elnémulását sejteti. Másrészt a közösségi-polemikus beszédmód – különösen a versciklus összefüggésében – látszólagos. Ezt mutatja a „hazám leányi” szerkezetben a haza szóhoz tartozó első személyű birtokjel, melyben a lírai én továbbra is önálló szubjektumként jeleníti meg önmagát (ti. nem hazánkat mond). Nem olvad bele egy kollektív perspektívába, csakhogy a korábbi beszédhelyzet újraszemantizálásával és átretorizálásával az alanyi megszólalás egy közösségi beszédformában fejeződik ki. Ebben a megközelítésben tehát a ciklus második darabja a gyászélményt racionalizáló beszédkísérletként értelmezhető, mely a veszteségélményt a személyes szférától eltávolítva a közösségre vetíti: antik görög utalásokban, a hazához tartozó ideologémákban vagy akár egy másik hozzátartozót, esetleg a hátramaradt közösséget korholva.

Szokatlan a „De” kötőszóval indító kezdés. Ráerősít az Emlények különálló darabokból álló versciklus és összefüggő többrészes költemény között ingadozó formai képlékenységére. Az előző, 1851-ben keletkezett versekkel szoros összefüggésben olvastatja a költeményt, ugyanakkor jelzi az időközben lezajló változásokat is. (Szörényi László észrevétele szerint a Kisebb költemények 90 darabos kötetkompozíciója akkor jön ki, ha az Emlényeket három különálló versként számoljuk.)8 A versfüzér szakaszos (öndialogikus) temporalitására irányítja a figyelmet, mintha a ciklusokra osztott, számozott (s később datált) lírai beszéd a gyászfolyamat költői dokumentálása volna. Noha a ciklus az első megjelenéskor még a versek keltezése nélkül jelent meg, nemcsak a paratextusok, hanem a beszélő maga reflektál a versvilág idejének előző darabokhoz képesti múlására („nyugszik immár”).

Az első versben kérdésként, a másodikban tagadásként, a harmadikban már állító-kijelentő modalitásban esik szó a költő hollétéről; melynek jelöletlensége nem a kétségbeejtő némaság (az iszonytató válasznélküliség), hanem a természet adta, háborítatlan zajtalanság megnyugtató és harmonikus mellékjelentéseit veszi föl („csendes rög alatt”). Mindemellett fontos látni, hogy az Egy gondolat bánt engemet szövegtérbe emelésével egyértelmű utalás történik Petőfire. Az elhunyt költőre – kulturális kódként – saját verse mutat rá. Ebből következik az a metonimikus fölcserélődés, mely eljuttatja a lírai beszédet a halál elfogadásához. Hiszen korábban éppen a beszélőt nyugtalanította a költő „lehetséges” visszatérésének gondolata, mely most áttételesen az elhunytban ér nyugvópontra, amennyiben a Petőfire mutató vendégszöveg tanúsága szerint a haláleset az elhunyt szándéka (költői jóslata) szerint történt. („Nem bántja többé az Egy gondolat.”)

Lényeges, hogy a lírai én most sem él a megszólítás eszközével, harmadik személyben fogalmaz halott barátjáról, s körülírja őt. A beszéd dicsőítésbe emelkedik, csakhogy egyedülálló módon nem az elhunyt halál fölötti diadalát hirdeti. Ellenkezőleg: a dikció azért építi föl a pillanatot uraló géniusz alakját evokáló, nagyszabású költői imaginációt, hogy egy gyors fordulattal lebontsa azt egy kontrasztos szerkezetben. A váteszköltő hagyományos képzetképeit több versszakon átnyúlóan idéző – „közhelyes” – jelzős szerkezetek (pl. „lázas álom”, „szent hevülés”) és igék („hág”, „tipor”, „jövőbe néz”) Petőfivel való metonimikus megfeleltethetőségét a végső megsemmisülést, a halál kozmikus törvényszerűségét realizáló „maréknyi por” őstoposza érvényteleníti.

A (kétséges) dicsőítés ezt követően válik vigasztalássá. Ugyan nem konkretizálódik (nem konkretizálódhat) az egyetemes zseni konnotációját hordozó üstökös toposzában, de a vigaszbeszéd visszatérő (s az üstököskép mögött is meghúzódó) gondolatalakzatát rekapitulálja: „Ő nem közénk való – / S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.”

Az aposztrofé és a prozopopeia nem a lírai beszéd diszkurzív pillanatában valósul meg, hanem egy elbeszélt jelenetben szcenírozódik, ezáltal történeti időbe helyeződik, egy elbeszélhető esemény részévé szerveződve. Nem a szubjektum gyötrődései, hanem a költő megszólításának és megjelenésének epizódja válik lírai történéssé, mely által mérlegre kerülnek a költő rögzíthetőségének (nyelvi) lehetőségei.

Sűrű szövésű sorokban, mindössze három apró mozzanat megvillantásával dramatizálódik a kísértetjárás. A „paranormális” atmoszférához talán a jelenetet megnyitó sor 11 szótagos metrikai csúszása is hozzájárul. A lírai én és a Petőfi-kísértet találkozása (a prozopopeia) az érzékelés többféle módja által valósul meg. Az eltűnt költő kezet, hangot és „arcot” (legalábbis vizuálisan észlelhető formát) nyer. Először szellemként belibben a beszélő ablakán („Szobámba leng az a nyilt ablakon”); melyet az alkotás hevében égő lírai én taktilisan, nem egy halált hozó rémalak érintéseként, inkább az ihlet hűs fuvallataként érzékel („Meg-megsimítja forró homlokom”). Majd a kísértet megközelíti a lírai ént, melyet az hanghatásként perceptuál: „Hallom suhogni könnyű lépteit”. E hangok alapján azonosítható a költő. Ekkor érünk el tehát a költemény tetőpontjához és kulcsjelenetéhez, mikor a versbéli én megszólítja a szellemet: „És önfeledve ajkam szól: te itt?…” Érdemes látni, hogy a megszólítás nemcsak egy elbeszélt történeten belül, hanem egy további metonimikus áttételen keresztül jön létre, hiszen a lírai én az önkifejezés eksztázisában öntudatlanul szólal meg („ajkam szól”). A lírai beszélő vélhetően föl sem néz az alkotás ideje alatt, hiszen végül az asztalán lévő lapon „látja” meg a költőt. („S döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von.”) A vizuálisan fölismert Petőfi-nyom által a költő jelenlétére való rámutatás lehetővé válik: „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.” Érdekesség, hogy a vers első változatában az élettelen tárgyakra használt ’ez’ mutatónévmás ismétlődött a lírai én fölkiáltásában („ez, ez itt övé”), s Arany a kötetbéli változatot írta úgy át, hogy a megjelenő költő jelenlétét, „itt és most”-ját hangsúlyozza. Emellett figyelemre méltó, hogy Petőfi (intertextuális) megjelenése nem szövegként, hanem fuvallatként, suhogásként, erős színként – vagyis szinesztetikus eszközökkel ábrázolódik. (Azaz a szinesztézia, ha nem is jelzős szerkezetek szintjén, de bizonyos mértékben szervesülni látszik Arany költészetében a gyászos kísértetjárás ábrázolásakor. Nem képi formában, sőt egyenesen a szellem vizuális ábrázolásának elkerülése céljából. Noha az 1852-es Poétai recept című negatív ars poeticájában még kifejezetten parodisztikus éllel volt jelen, a modern nyugati formákat majmoló költőket és zavaros képalkotásaikat kigúnyolandó:9 „Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, / Holdsugárt, amelynek illatja hegedül”.)10

Az utolsó két sor végezetül magyar alexandrinusba vált, s váratlanul mégiscsak laudációval és aposztroféval záródik: csakhogy már nem a múlt részét képező elhunyt emelődik a dicsőítő megszólítás által a beszéd jelen idejébe, hanem a költő emlékezete. Melyhez – mint azt a „velem” személyes névmás és a „soká” időhatározó érzékelteti – az elbeszélő partnerként és nem birtokként viszonyul, s amely az együttlét kontinuitását és temporalitását hozza el, utat nyitva a jövő perspektívájának is. („És áldom azt a láthatlan kezet / Múlass velem soká, szelid emlékezet!”)11

A harmadik versszak második felében a gyász azon típusa jelentkezik, mely – Gabriel Marcel fogalmaival szólva – megkülönbözteti az állhatatosságot a hűségtől.12 Előbbi a Másik dologszerű megőrzését célozza, s eközben mozdulatlanná teszi azt, míg az utóbbi egyfajta cselekvő hozzájárulás a baráti kötelék fönntartásához, amelyet még a halál sem szakíthat szét, hiszen jelenlétként viszonyul a távollevőhöz. Ahogy Csejtei Dezső fogalmaz Gabriel Marcel halálfilozófiáját elemezve: a gyásznak azon formája, melyben „a világhoz való viszonyulásunkat, egész éthoszunkat közvetlenül áthatja a Másik »itt«-sége”.13 („És önfeledve ajkam szól: te itt?...”) Martin Buber találkozásnak nevezi ezt a pillanatot, melyet véleménye szerint éppen a másik megnevezése hoz létre:

Ismeretes, hogy Arany János később is írt Petőfihez szóló költeményeket: 1879-es, Harminc év múlva című versének tanúsága szerint még évtizedekkel később is álmodott eltűnt barátjával, s nem hagyta nyugodni halálának gondolata. Az Emlények sorai azonban élete végéig elkísérték a költőt. Kevéssé tudott, hogy Arany a korabeli hírek szerint e költeményét szavalta el életében utoljára, a pesti Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán, egy héttel október 22-i halála előtt. Zárásként idézzük a kolozsvári Ellenzék erről szóló tudósítását: