A Hölgyfutár műlapakcióját érdemes az 1856 óta Tóth Kálmán által szerkesztett napilap általános szerkesztési gyakorlatán belül értékelni. A lap legfőbb vonzereje az volt, hogy nagy mennyiségű és magas minőségű képet közölt, emellett különböző értékes tárgynyereményekkel jutalmazta olvasóit. Például rendszeresen sorsolt ki ékszereket, kiegészítőket, melltűt, könyveket, olcsóbb arcképeket és más tárgyakat a gyakran olvasók által beküldött képtalányok, rébuszok megfejtői között.1 Tóth Kálmán az előfizetési kampánnyal tehát a két legnépszerűbb szerkesztői fogását kapcsolta össze. Feltételezhetően a Pesti Műegylet nyomán figyelt föl a műlapok vonzerejére, hiszen a rohamosan bővülő szervezet legfőbb toborzó eszközei a tagság között kisorsolt reprodukciók voltak.2 A Petőfi Debrecenben sikere mindenekelőtt új előfizetőket, tehát gazdasági hasznot hajtott. Egy 1858. január 9-i, Nyílt posta rovatban tett megjegyzés is a jutalomkép nem várt mértékű népszerűségére utal, melyben Tóth Kálmán magyarázkodni kényszerült a postázás leállása miatt: „az előleges nyomatásban tett számitásunkat előfizetőink száma fölülhaladja”.3 (A szétküldéssel párhuzamosan közölt névsor alapján Tóth Kálmán először körülbelül 500 példányt rendelhetett a litográfiából.) A szerkesztő, úgy tűnik, meglehetősen transzparens volt a kiosztott reprodukciók darabszámait illetően: december 30-án arról írt egy türelmetlen előfizetőnek, hogy naponta 40–50 példányt postáznak, majd január 2-án közölte, hogy már több mint 400 darabot küldött ki a műlapból. A szerkesztő szavait igazolja az általa megadott névsor is, sőt a postázott napi darabszámot kissé alá is becsülte. Január 7-én sajnálattal értesítette az olvasókat, hogy az előfizetők nevének közlése lapszerkesztési akadályok miatt olykor elmaradhat, ám a műlapok folyamatos postázása nem állt le. Emiatt nem állapítható meg pontosan, hogy mennyi előfizetője volt a Hölgyfutárnak az akció alatt; annyi azonban tudható a január 7-től már csak csonkán publikált névsor alapján, hogy január 21-én az előfizetők száma biztosan elérte a 645 főt. Ennél valószínűleg jelentősen többről beszélhetünk, hiszen a szerkesztő közlése szerint a március 15-én kisorsolt jutalomképet a 837. prenumeráns nyerte. Ezek az adatok egybeesnek Tóth Kálmán azon állításával, mely szerint 1857 decemberében a lap immáron ezren felüli példányszámban jelent meg, azaz megnégyszerezte az olvasottságát a szerkesztősége előtti, 1856 eleji adatokhoz képest.4 (Ezt erősíti, hogy 1857-ben Barabás Miklós A család virágai című műlapjából 1000 példányt nyomtak ki.)5 A szakirodalom egy része ezzel szemben azt állítja, hogy a Hölgyfutár előfizetői már 1856-ban meghaladták az 1800 főt;6 reálisabbnak tűnik viszont Révész Emese becslése, miszerint a lap csak az évtized vége felé érte el ezt a számot.7 Mindent összevetve, pontos számadatok hiányában is megállapítható, hogy a Petőfi Debrecenben jutalomképként való forgalmazása hozzájárult a Hölgyfutár nagy léptékben növekvő olvasottságához, az 1854-es drasztikus visszaesése utáni „másodvirágzásához”.8

 

 

A napilap november 28-i előfizetési fölhívása is figyelmet fordított arra, hogy kiemelje magát a többi sajtóorgánum közül:

 

 

Emellett Tóth Kálmán Orlai képére hivatkozott akkor is, amikor visszautasította a Szépirodalmi Közlöny irodalmi minőséget hiányoló kritikáit:16

 

 

Mindez az ötvenes évek második felében egyre élesedő nyílt konkurenciaharc tükrében figyelemre méltó. Ekkoriban már a Hölgyfutár (1849–1864) mellett a Budapesti Viszhang (1852–1857), a Divatcsarnok (1853–1863), a Friebeisz István-féle Délibáb (1855–1858), a Napkelet (1857–1862) és a Nővilág (1857–1864) is rendszeresen megjelent.18 Így nem meglepő, hogy a (divat)lapok közötti rivalizálás fokozódott, mely nemcsak a növekvő képkínálatban, hanem gyakran nyílt összezördülésekben, a konkurens orgánumokon való élcelődésben, kritikákban és lejárató célú kísérletekben is megmutatkozott. Például a Hölgyfutár igyekezett nevetségessé tenni Vahot Imre 1857-es, két portrét megélt Magyar Írók Arcképcsarnokát, ahogy Vahot is összetűzésbe került valamennyi konkurens lappal, szerkesztővel, irodalmárral.19

 

 

Az anyagi elismerés mellett presztízst is jelentett egy művész számára, ha műlapon láthatta festményét, hiszen a sokszorosítás biztosította egy-egy alkotás népszerűségét.32 Ezt igazolja a reprodukció korabeli recepciója is: valamennyi folyóirat említést tett sikeréről és színvonaláról.33 Orlai számára kiemelten fontos lehetett ez a népszerűség, mely kifejezetten egybeesett a művészeti szerepéről – írásban is – kifejtett elveivel.34