Kiemelendő, hogy Gyulai – mint a fenti részletben olvasható – összeségében elismerte Zilahy adatgyűjtésben és szintetizálásban tett erőfeszítéseit, ugyanakkor temérdek tárgyi kérdésben pontosította állításait, illetőleg számos elnagyolt szövegrészre és hézagosan bemutatott életszakaszra – például a házasság történetére – rámutatott. Az apró korrekcióknál azonban fontosabbnak tartotta, hogy az életrajz alapvető koncepciójának adja bírálatát: „annyival inkább mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbbé az adatok pontatlanságában, mint az egészen elömlő szellemen”.4

Mindenekelőtt az életművet érintő esztétikai ítéletek terén oktatta ki fiatal kollégáját: míg Zilahy a legnagyobb lírikusként méltatta Petőfit, addig Gyulai kizárólag dalköltőként tartotta igazán kiemelkedőnek, s amíg Zilahy értékesnek fogadta el Petőfi regény- és drámakísérleteit is, Gyulai határozottan elutasította azokat. Ennél fontosabbak azonban az életmű életrajziságának értelmezésében fölfedezhető ellentétek. Közös volt bennük, hogy Gyulai és Zilahy par excellence biografikus poétaként tekintettek Petőfire. Csakhogy Zilahy egy életrajztól különálló, igen rövid, áttekintő mélységű bevezetőben értékelte a költői munkásságot Petőfi álláspontja című fejezetében; ezzel szemben Gyulai szerint életrajzot és életművet nem lett volna szabad különválasztva tárgyalni, hiszen azok kizárólag együtt, egymás tükrében értelmezhetők. Úgy vélte, Zilahy koncepciója „egészen elhibázott”, hiszen az életrajz önmagában, az életmű nélkül csak adatok halmozása, mely „se tanulságot, se gyönyört” (utile et dulce) nem kínál az olvasójának:

Gyulai kritikájából – s más későbbi írásaiból – tehát egy korai pozitivista műbölcseleti eszmény körvonalazható. Nem csoda, hogy a kritikus a Zilahy-féle életrajz legnagyobb hibájaként a Petőfi-karakter anekdotikus megformáltságát jelölte meg. „Kedveli, halmozza a felötlő, bizarr, adomaszerű vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a jellem belső mivoltával, s el-eltorzítja a költő nemes alakját.”14 Az anekdotikus jellemzés alapvető elhibázottságát bizonyítandó valóságos katalógusát állította föl a Zilahy által alkalmazott, szélsőséges zseniképet létrehozó módszertani eszközöknek.

Megjegyzendő, hogy Gyulai vélhetően nem volt teljesen elfogulatlan a munkával; valószínűleg kegyeletsértő gesztust látott a Zilahy által előadott szeszélyes történetekben: „[e]gy párnak cáfolatát ide jegyezzük, leginkább Petőfi emléke iránti kegyeletből. […] Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet e jobban rágalmazni Petőfit, mint ahogy ott dicsőítője Zilahy teszi?”15 Úgy tűnik, a kritikus nem érzékelte a fentebb bemutatott távoli (vadzsenit bemutató) és közeli (családias magánembert ábrázoló) perspektívák közötti oszcillációt. Fölfigyelt azonban az életrajz elején és végén található, formális, magasztaló tónusú frázisok és az anekdotikus ábrázolásmód közötti feszültségre: „mit ér a lelkesülés, ha a dicsőitett költő hóbortos alakként tünik föl, kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk?”16 Emellett láthatóan idegesítette a szerző anekdotikus életrajzokra jellemző fraternizáló hangneme is: „Zilahy mindemellett con amore beszéli el az ifjoncz, Petőfi vásott csinyeit”.17

Az életrajz gazdag adatoltságát és tárgyilagosságát is erősen kritizálta. E ponton azon vonást emelte ki, mely az anekdotikus életrajzok lényegi sajátossága: az adatok és dokumentumok előzetes értelmezői közvetítettség nélküli, strukturálatlan, mellérendelő viszonyban való tálalását, mely – mint korábban kifejtettük – többek között az olvasó közvetlen jelenlétének illúzióját szolgálja.

Az 1864-es életrajz tudományos értéke az adatok és források gondos (mint Zilahy fogalmazott Kelemen Mórhoz írt leveleiben: krónika típusú) összegyűjtésében rejlett,30 míg a közönségigényeknek azáltal tett eleget, hogy szórakoztató életképeken keresztül, testközeli perspektívából láttatta a zseni alakját. Gyulai azonban másban jelölte ki egy korszerű életrajz feladatát, kiemelve a műfajt az anekdotizmus („ellen-történelmet” képviselő) regiszteréből. Szerinte az írói biográfia célja egybeesik a történetíráséval, azaz hogy – az anekdotizmuson túllépve – történelmi és bölcseleti kontextusban értelmezze a zseni életét és művészetét. A közönségigényeknek való megfelelés pedig a munka nyelvi megformáltságán múlik, vagyis az életrajzírónak esztétikai igényességű szöveget kell létrehoznia:31 „Az életrajz is történetirás, nem krónika, s épen úgy megkivánja a történelmi kritika, a philosophiai vizsgálódás és művészi alakitás vegyületét, mint akármely más történelmi mű.”32

Zilahy a Petőfiről szóló korábbi elbeszéléseket kompilálta, ezáltal kívánta fölfejteni az evidens értékként kezelt (s épp ezért kevéssé vizsgált) életmű mögötti életutat, ám az életrajzi konstrukció megalkotásakor, az adatok láncolatba rendezése során nem munkált benne előzetes elvárásrendszer. Az anekdotikus eszközök mindenekelőtt a költő familiarizációját szolgálták a munkában, amelyben a költő alakjára ráíródó, a társadalmat családként tételező „a nép fia” (esetleg „mi fiunk”) toposz, illetőleg a zsenit egyszerűséggel és ártatlansággal fölruházó schilleri naivitáseszmény kettős jelenléte figyelhető meg. (Jelen gondolatmenetben méltatlanul kevés figyelmet kapott Erdélyi János korabeli Petőfi-képe, ugyanakkor fontos legalább jelezni, hogy igen nagy hatású, Gyulaiétól sok vonatkozásban eltérő értelmezést kínált a költő alakjáról. Épp a „mi fiunk” toposz kapcsán különösen fontos, hogy Erdélyi Petőfi-értelmezésének központi mozzanata volt a fiatalság, a szabályszegés és a zsenialitás összekapcsolása, mely – talán nem függetlenül az 1830-as évek német írónemzedékét jelölő Junges Deutschland mintájától – az „ifjúság Petőfije” vagy „Petőfi ifjúsága” gondolatalakzatot kanonizálta a Petőfi-emlékezetben: „egyedül a költő fiatalsága az, melyre mind erényeit, mind hibáit hárítom; de az én magyarázatom és pedig lélektani tapintatom szerint, mondván, hogy az ifjúságnak, a lelkesedésnek teljes, valódibb képviselőjét nem ismerem. […] Az ifjúnak szabad eltagadni mindent, ami nem ő: emberi véleményt, intézeteket. A létezőnek megsemmisítése, a dolgok rendének újból szerkesztése, ifjú embernél, ha van benne lélek, nem példátlan igyekezet. […]”)33

Zilahyhoz hasonlóan Gyulai Pál is elsődleges fontosságúnak tartotta az irodalmi munkásságot: abból kiindulva rendelt az életút mögé szerves és egységes (nemzeti fókuszú) értelmezési keretet, melynek kialakítása – ahogy egy korábbi fejezetben idézett, Szász Károlyhoz írt leveléből láthattuk – komoly kihívást jelentett számára Petőfi ellentmondásos életrajza és személyisége miatt. Gyulai nem írt végül teljes és részletes Petőfi-életrajzot, emiatt csak feltételezhetjük, hogy csak igen markáns narratívakonstruáló gesztusokkal lett volna képes megfelelni saját – nemzeti értékalakító, az individuális zsenit társadalmiasító – elvárásrendszerének. (Azaz bizonyos szempontból Zilahy adatösszegző munkája – az esetlegességek ellenére – mégiscsak az igazolhatóságot és tárgyszerűséget képviselte Gyulaival szemben.) E ponton érdemes volna az 1866-ban megjelent Vörösmarty-életrajzát beemelni a gondolatmenetbe: kérdéses ugyanis, hogy a szigorú kritikusnak miként sikerült megvalósítania a maga által megfogalmazott életrajzírói kritériumokat a nagy hatású biográfiájában. Mindez azonban jócskán meghaladná e hosszúra nyúlt fejezet kereteit. Árulkodó azonban, hogy később Gyulai nem az írói biográfia műfajában bontakozott ki igazán, hanem az emlékbeszéd műfaját igyekezett megújítani: épp azt a formát, melytől a 18. században az anekdotikus életrajzok megkülönböztették magukat a magánéletiség igényének jegyében, s amely emlékbeszédeket Takáts József nem annyira „irodalomtörténeti”, inkább „erkölcsi jellemű” munkáknak titulált.34

Az anekdotizmus természetesen később is tovább élt (implicit vagy explicit módon) a Petőfi-életrajzokban: például Gyulai tanári gyakorlatában is. Valódi revitalizációját mégis az esztétikai igényű ábrázolásoknak köszönhette. Ahogy korábban a Tarka élet esetében látható volt: a legtöbbet talán Jókai Mórnak.35 A továbbiakban e művészeti alkotások Petőfi-ábrázolásait vesszük közelebbről szemügyre, melyeknek a társadalmi emlékezethez való viszonya legálabb oly bonyolult és ellentmondásos volt, mint az imént bemutatott, szabadságharc után elkülönülésre törekvő történetírásé.