Az anekdota kifejezés a 7. századi bizánci írótól, Prokópiosztól eredeztethető, azonban csak a 17. században terjedt el műfajjelölő terminusként. A kissé megragadhatatlan és igen nehezen definiálható fogalom már jelentésében is (’kiadatlan írás’) a nyilvánosság előtti ismeretlenségre, a hivatalos történetíráson való kívülállásra utal, arra, hogy megjegyzésre vagy megörökítésre nem méltó eseményt beszél el.4 Általános jellemzésként irányadóként fogadhatjuk el a néprajzi lexikon megközelítését, miszerint az anekdota „kiemelkedő (történeti) személyiség hétköznapjait, gáláns kalandjait, emberi gyengéit vagy szellemes mondásait” mutatja be.5 Ami e jól ismert, rövid, csattanós történetek történelemszemléleti sajátosságait illetti, Tarjányi Eszter újhistorista tanulmánya egyfajta ellentörténelemként értelmezi a műfajt, amely a múlthoz való közvetlen hozzáférés illúzióját nyújtja: „az anekdota teoretikusan egymásnak ellentétes elemeket képes összeilleszteni, megengedve a »valóság« iránti vágy megnyilvánulását és egyben azt is, hogy a hivatalos történetírással szembeni alternatív történet elképzelhetővé váljon, »úgy mintha valóban megtörtént volna«”.6 Az anekdota szerkezeti-narrációs ismérvei kapcsán Hász-Fehér Katalin – Alexa Károly, Dobos István és Hajdu Péter alapvető jelentőségű tanulmányai nyomán – az anekdota belső logikájában rejlő rekurzivitást, újrahasznosítható „ready-made”-jelleget hangsúlyozza.7 Úgy véli, ez az ismétlődéses sematikusság az anekdota műfajiságának egyik legfontosabb hordozója.

Kezdésként említendő az első magyar nyelvű életrajzi gyűjtemény, a Bod Péter-féle, 1776/77-ben megjelent, mintegy 528 szerző életét és munkásságát ismertető Magyar Athenas, melyet Szerb Antal a benne olvasható, ízes anekdoták miatt kedvelt igazán.10 Az anekdotákkal szembeni korai ellenérzéseket tükrözi Révai Miklós Faludi Ferencről írott bevezető jellemrajza (1786), mely igyekezett távol tartani magát a szonettköltő emlékét sértő történetektől, s mindenekelőtt ünnepélyes komolyságát, erkölcsi feddhetetlenségét, hazafias elkötelezettségét hangsúlyozta.11 Ennek ellenére maga sem kerülte el teljesen az anekdotikus perspektívát, hiszen érintőlegesen megemlítette, hogy a papköltő is „el szokott vólt a’ köz nép, és tseléd közé járogatni” a magyar nyelv mélyebb megismerése céljából, s említést tett bizonyos „illendőséget értő ártatlan mulatságokról” is. A különböző, gyakran világtörténelmi személyiségekről szóló „elmés és mulatságos” anekdoták – amelyek még nem különültek el az elvont karaktertípusokat megjelenítő adomáktól – Hermányi Dienes József, Kónyi János és Andrád Sámuel tevékenysége nyomán gyűjteményes formában jelentek meg a különböző, szórakoztató igényű kiadványokban.12

Talán az anekdoták alacsony presztízsű ponyvairodalmi terjedésével magyarázható Kazinczy Ferenc kifejezetten nyitott, mégis igen óvatos viszonyulása a biográfiák magánéleti érdeklődéséhez. Korábban Szilágyi Márton hívta föl a figyelmet az anekdoták és az anekdotizmus jelentőségére Kazinczy önéletrajzi írásaiban,13 melyek, úgy tűnik, az életrajzaiban is igen meghatározó szerepet játszottak jellemábrázoló és „gyönyörködtető” (szórakoztató) hatásuk miatt. (Kazinczy maga is följegyzett „anekdotonokat” a 18. század utolsó éveiben.14) Ahogy egy Aranka Györgyről szóló anekdota kapcsán megjegyezte az 1816-ban készült Erdélyi leveleiben: „Az illy apróságok gyakorta inkább festik az embert mint a’ miket a’ Biographusok feljegyezni méltatlannak nem tartanak.”15 Ugyanitt viszont e privát történetekkel való üzérkedés morális hátulütőjére is fölhívta a figyelmet:

A korábbiakhoz képest valamelyest más érveléssel, de az anekdoták mellett foglalt állást Döbrentei Gábor az Észre-vételek az életírás theoriájáról (1815) című írásában. Döbrentei a történészi objektivitás jegyében érezte fontosnak bemutatni a szerzők magánéletét.22 Egyetértett Kazinczyval abban, hogy az életrajzírást el kell különíteni a kegyeleti szempontok alapján megírt halotti prédikációktól és orációktól:23 a tacitusi objektivitáseszmény (sine ira et studio) és az életrajzírótól elvárt „mélyen béható” pszichológiai perspektíva igényének jegyében fejtette ki az anekdotákról vallott nézeteit Barcsay Ábrahámról írott életrajzában. „Az illyen kicsinységeknek látszó vonásokat is, úgy véljük, nem kell kihagyni az életirásból.” Jean-Jacques Rousseau Emilje és Plutarkhosz munkái alapján kifejezetten helyeselte, ha az életrajzíró „az otthon titkos kamrájába” vezeti az olvasót, ahol hőse „be nem fedett természetében” mutatkozik meg:

A magyar életrajz-irodalom fontos mozzanata Petrichevich Horváth Lázár 1842-ben kiadott Byron-biográfiája, mely Margócsy István és Kaszap-Asztalos Emese szerint a magyar romantikus irodalomfölfogás már-már programszerű dokumentumának tekinthető. Kaszap-Asztalos Emese egyenesen az első romantikus életrajznak minősíti a könyvet – noha kérdéses, hogy pontosan milyen szempontok alapján.29 A pionírszerep annyiban mindenképpen igazolható, hogy a Honderű későbbi szerkesztője egészen újszerű és szélsőséges költőszerepet vázolt föl számos Byronról szóló anekdotán keresztül, mely költőimázs elemeit, mint Margócsy megállapítja, később éppen Petőfi karakterében fedezhetjük föl: „Petőfi bizonyos szerepválasztásait (pl. korlátozhatatlan szabadság, normaszegés, rombolva teremtő szenvedélyesség, irónia) akár e műből is összeállíthatta volna.”30

Nos, Byron és Petőfi alakja, élete és költészete összehasonlítható (volna) egy (auto)biografikus perspektívából, hiszen Petőfi a maga korában szintén példátlan módon ismerte föl az (ön)életrajziság és a poézis összekapcsolásából eredő lehetőségeket. Byronhoz hasonlóan ő sem ijedt meg a magánélete megmutatásától: a költészete szerves részévé emelte saját életét, markánsan reprezentálva magát a nyilvánosságban. Nem véletlen, hogy első életrajzírói (például Gyulai Pál) úgy vélték, a költemények alapján akár a teljes Petőfi-életrajz megírható volna. Elég csak családi lírájára, például az életmű egyik legismertebb darabjára, az Egy estém otthon (1844) című, szintén anekdotikus ízű zsánerkölteményre gondolni, mely látványosan rávilágít, hogy a magánéleti perspektívához miért kapcsolódtak hagyományosan nőiesnek tekintett társadalmi nemi értékmegfeleltetések. Legalábbis a vers – „anyagias családfő” és „megértő édesanya” ellentétére épülő – kontrasztos szerkezete jól érzékelteti, ahogy a polgári otthon bemutatásával a (nőiesnek vélt) családi tér értékei – például empátia, gondoskodás, családi harmónia, érzelmi támogatás stb. – az irodalmi ábrázolás legitim tárgyává váltak. S nemcsak a családi líra zsánerképei értelmezhetők ebből a szempontból, hanem például az 1848. augusztusi Vörösmartyhoz című episztola némely szövegrészei is, melyek a nagy emberek kisszerűségét tételező minuit praesentia famam latin bölcsességet visszhangozzák kifejtett metaforákban:

Összeségében elmondható, hogy az anekdoták és az anekdotikus elbeszélésmód nagymértékben hozzájárult, hogy az életrajzíró „hazavigye” a polgári és női olvasóközönség otthonaiba a korábban távoli, hermetikus világokban egzisztáló lángelmét. S ugyanígy a privát életébe betekintést engedő szerzők már életükben is mintegy „beköltöztek” az olvasók otthonába. Az életrajzok anekdotizálódásával a géniusz alakja a polgári értékrendhez igazodott: magánéleti, családias perspektívában mutatkozott meg; az érzelmek és az érzékiség, az otthoni környezet és a meghittségre való hajlamok privát és hétköznapi kontextusában. Az életrajzok által a zseni nem-otthonos extravaganciái, különcségei (társadalmi, kulturális, erkölcsi határsértései) is emberközelivé váltak: a lángész életkori éretlensége, kompenzatorikus viselkedése, pillanatnyi lelkiállapota magyarázta az atipikus figurák tetteit, melyek alkalmasint komikus keretben, poentírozva tárgyalódtak, s egyfajta sajátosan egzotizáló és familiarizáló (az idegenség és az azonosulás érzetét egyszerre kínáló) diskurzusban értelmeződtek.

Mindezt a kezdetektől fogva számos kritika érte: olykor nőies pletykálásként, közönséges kufárkodásként értékelték; később a kegyeleti és magánéleti jogok nevében tiltakoztak ellene. Előfordult, hogy ideológiai (el)nyomásként: a romantikus eszmék konzervatív „megszelídítéseként”, kiárusításaként, esetleg a biedermeier stílus és életmód térhódításaként értelmezték.32 Azt azonban – mint Julien North kiemeli – érdemes látni, hogy az (anekdotikus) életrajzok nagymértékben hozzájárultak az olvasóközönség bővítéséhez és a modern irodalmi kultúra demokratizálódásához, hiszen az anekdotikusan ábrázolt zseni alakja társadalmi, kulturális, erkölcsi, társadalmi nemi kapcsolódást hozott létre az olvasórétegek között. A zseni magánéletének közönség elé tárásával egészen újszerű, közvetlen érintkezésen (annak illúzióján) alapuló kapcsolatot teremtett olvasó és szerző között.