A monográfia központjában az idegennyelv-elsajátítás és az akcentus vizsgálata állt kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek esetében. A mandarin kínai nyelv népszerűsége és széles körű elterjedése szolgáltatott motivációt ezen kötet létrejöttéhez, valamint a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek produkciójának akusztikai vizsgálatához. A monográfiában olyan kínai beszédhangcsoportok ejtését elemeztem, amelyek vagy képzési tulajdonságaikban térnek el a magyar nyelvi megfelelőiktől, vagy egyáltalán nem rendelkeznek magyar nyelvi megfelelővel. Minden esetben azt feltételeztem, hogy a nyelvtanulók produkciójában anyanyelvi hatás fedezhető fel, és ezért az ejtésük eltérést mutat a natív kínai beszélők produkciójától. Az akusztikai elemzésben a beszéd szegmentális szintjét érintően három beszédhangcsoportot vizsgáltam, és hat különböző kísérlet eredményeit mutattam be. Az obstruensek közül összehasonlítottam a kínai és magyar orális explozívapárok ejtését, valamint vizsgáltam a nyelvi módok L1 és L2 zárhangok megvalósulására gyakorolt hatását is. Az obstruensek közül a kínai szibiláns frikatívák ejtését is két kísérlet keretein belül elemeztem: egy elővizsgálatnak tekinthető első kísérletben a magyar nyelvi megfelelővel rendelkező dentális /s/ és kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ beszédhangok ejtésére összpontosítottam, illetve a második szibiláns frikatívákat vizsgáló kísérletben ezeket a beszédhangokat a magyar nyelvi megfelelőikkel is összehasonlítottam, valamint az elemzést az alveolopalatális /ɕ/ produkciójára is kiterjesztettem. A vizsgált beszédhangok harmadik nagy csoportján, azaz a vokalikus szegmentum(sor)ok ejtésén belül először a kínai /ɕ/ és magyar szibilánsokat követő kínai /a/ és magyar /aː/, /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ hangsorok ejtését vetettem össze. Továbbá, a vokalikus szegmentumok közül még külön akusztikai vizsgálatban elemeztem az illabiális veláris [ɤ] magánhangzó, az alveoláris [ɹ] approximáns, valamint a posztalveoláris [ɻ] approximáns ejtését, abból következően, hogy e beszédhangok képzési jegyeinek kombinációja egyáltalán nem jelenik meg a magyar nyelvben. A monográfia utolsó fejezete a szupraszegmentális szinthez kapcsolódott: ebben az akusztikai vizsgálatban emelkedő és ereszkedő kínai lexikai tónusok és magyar intonációs dallamkontúrok ejtését vetettem össze kínai és magyar anyanyelvi beszélők produkciójában. A vizsgálat alapjait egy magyarországi kínai oktatásban alkalmazott módszertan adta, ami a vizsgált kínai és magyar dallamok azonosságát feltételezi. Az akusztikai vizsgálat e módszertanok empirikus vizsgálatát tűzte ki célul. Ebben a fejezetben az elvégzett kísérletek eredményei alapján röviden összegzem az értekezés eredményeit, vagyis a hipotézisek tesztelését. Továbbá az összegzés végén igyekszem egy átfogó képet alkotni arról, hogy az értekezés eredményei megerősítették-e a kötet alapjául szolgáló SLM és SLM-r célnyelv-elsajátítási modellek beszédhang-elsajátításra, valamint nyelvi tapasztalatra vonatkozó predikcióit, amelyekre az értekezés hipotézisei alapultak. Ezen predikciókra vonatkoztatott reflexiómat a kapott eredmények sorravétele után, az összefoglalás legvégén mutatom be.

 

H1. A kínai explozívák ejtését illetően azt feltételeztem, hogy mivel az aspiráció mértéke a magyar nyelvben nem kontrasztív képzési jegy, ezért a magyar anyanyelvű beszélők számára gondot okoz a meglévő magyar zöngés aspritálatlan és zöngétlen aspirálatlan kontraszt újrahangolása, vagyis a mandarin zöngétlen aspirálatlan és zöngétlen aspirált explozívák produkciója és megkülönböztetése. Pontosabban arra számítottam, hogy a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek a kínai aspirálatlan zöngétlen és aspirált zöngétlen explozívák produkciójában a magyar zöngésségi szembenállást jelenítik meg, vagyis a kínai zöngétlen aspirált (lenis) szegmentumokat a magyar zöngés aspirálatlan (lenis); míg a kínai aspirált zöngétlen (fortis) szegmentumokat a magyar zöngétlen aspirálatlan (fortis) szegmentumokkal helyettesítik.

 

E hipotézis csak részlegesen nyert megerősítést: a kínai explozívák szempontjából a magyar anyanyelvűek a hipotézisben foglaltakkal ellentétben képesek voltak újrahangolni az L1-ben megjelenő zöngés aspirálatlan – zöngétlen aspirálatlan kontrasztot úgy, hogy a kínai szegmentumok ejtésekor az aspiráció mértéke legyen a kontrasztív képzési jegy a kínai aspirálatlan zöngétlen és aspirált zöngétlen beszédhang-kategóriák között. Ez tehát azt jelenti, hogy az ekvivalensként való osztályozás ilyen téren nem befolyásolta a magyar anyanyelvűek percepcióját és produkcióját, illetve a nyelvi tapasztalat hatása sem nyert megerősítést. Az ekvivalensként való osztályozás hiánya feltételezhetően abból fakad, hogy az SLM-modellek predikciójával megegyezően az új (aspirált) L2 beszédhang elsajátítása relatíve könnyűnek számított a nyelvtanulók számára, abból következően, hogy az L2 beszédhang realizációja valószínűleg perceptuálisan jelentősen eltért, „távol helyezkedett el” az L1-megfelelő megvalósulásától (szemben például egy olyan szituációval, ahol az L1- és az L2 beszédhangok közötti perceptuális távolság sokkal kisebb). Továbbá ebben az esetben az értekezés nyelvi tapasztalatra vonatkozó predikciója sem nyert megerősítést, mert a kínaiul tanulók nyelvi tapasztalattól függetlenül a natív ejtés szerint produkálták az L2-explozívákat. Kérdésként merült fel, hogy az aspirált ejtés mint képzési jegy miért nem okozott problémát egyik nyelvtanuló csoportnak sem, amire feltételezhetően egy nyelvek közötti hatás, pontosabban az angol nyelvi tapasztalat hatása szolgálhat magyarázatul. Ha feltételezzük, hogy a kínaiul tanulók az angol nyelvi tapasztalatuk révén már találkoztak az aspirált ejtéssel mint képzési jeggyel, akkor ezen ismereteiket transzferálhatták a kínai produkciójukba is. Ugyanakkor azt is fontos megjegyezni, hogy habár a kínaiul tanulók a natív kínai mintázatnak megfelelően, tehát zöngétlen aspirálatlanul és zöngétlen aspiráltan ejtették a kínai explozívákat, tendencia szintjén azonban megmutatkozni látszódtak az anyanyelvi beszédhangok és a pinyin transzkripció ortográfiai hatásának nyomai az ejtésen. Tendencia szintjén a magyar anyanyelvűek az aspirálatlan zöngétlen lenis kínai beszédhangokat a kínai ejtésnél zöngésebben (tehát nagyobb hányadú zöngés zárszakasszal); valamint a zöngétlen aspirált fortis beszédhangokat a kínai ejtéshez viszonyítva kevésbé aspiráltan ejtették, vagyis a célnyelvi szembenállást az anyanyelvi zöngés-zöngétlen szembenállás irányába eltolódva valósították meg. Azonban a kínai és magyar beszédhangok összehasonlításának viszonylatában a magyar anyanyelvűek a magyar aspirálatlan szegmentumokat is aspiráltan ejtették, ezáltal a hipotézis megerősítést nyert abból a szempontból, hogy a fortis kínai és magyar explozívák megegyeztek a nyelvtanulók ejtésében. A magyar aspirálatlan zöngétlen szegmentumok aspirált ejtése feltételezhetően célnyelv anyanyelvre gyakorolt hatásából, vagyis a kínai nyelvi mód dominálta kétnyelvű módból fakadt (4.1. fejezet), és a fortis explozívák között elmaradó különbségtétellel kapcsolatos feltételezést a következő, H2 hipotézis esetében teszteltem.

 

H2. A kísérlet hipotéziseit az a következtetés nyújtotta, miszerint a magyar aspirálatlan zöngétlen beszédhangok esetében produkált zöngekezdésiidő-értékek a korábbi magyar nyelvű szakirodalmi eredményekhez képest magasabbak voltak, ami e beszédhangok inherensen aspirálatlan zöngésségi kategóriájuktól eltérő, aspirált ejtésre utalt (4.1. fejezet). A zöngétlen aspirálatlan fortis magyar explozívák aspirált ejtését a nyelvi módok hatásának feltételeztem, és arra számítottam, hogy az aspirálatlan magyar explozívák aspirált ejtését a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek elméjében a két nyelv (a kínai és a magyar) együttes aktiválása, azaz a kétnyelvű mód eredményezte. Tehát az I. (nem facilitáló) kísérlet feltételezésem szerint nem facilitálta megfelelően a nyelvi módokat, és ezért a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek elméjében olyan kétnyelvű mód jelent meg, amelyben a kínai nyelvi mód vezérelte dominánsan a produkciót (ami a magyar aspirálatlan zöngétlen fortis explozívák aspirált ejtését okozta). Ehhez képest a II. (facilitáló) kísérletben törekedtem a lehetőségekhez mérten leginkább szabályozni a nyelvek aktiváltságát. E kísérleti beállítások eredményeképpen azt vártam, hogy a II. (facilitáló) kísérlet nagyobb eséllyel tartja a kísérleti személyeket egynyelvű módban. Ez azt jelenti, hogy a II. (facilitáló) kísérlet esetében a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek a kínai és magyar nyelvű produkciójukban rendre jobban megközelítik mind a kínai zöngétlen aspirált, mind a magyar zöngétlen aspirálatlan explozívákra jellemző ejtést, és ennek következtében elkülönítik a magyar aspirálatlan és kínai aspirált zöngétlen explozívákat.

 

A nyelvimód-beállítás hatása az anyanyelvi és célnyelvi explozívák ejtésére részleges megerősítést nyert: a magyar anyanyelvűeknek a magyar és kínai explozívaprodukciójára hatást gyakoroltak a nyelvi módok, és a nyelvi módok hatása a nyelvi tapasztalat függvényében változott. A nyelvi tapasztalat hatása abban nyilvánult meg, hogy a több nyelvi tapasztalattal rendelkezők esetében kialakult az aspirált-aspirálatlan zöngétlen kontraszt az anyanyelvi és célnyelvi beszédhangok között bilabiális és alveoláris képzési helyen, ezzel szemben a kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkezők ejtésére nem volt hatással a nyelvi módok kontrollálása. Ez tehát arra utal, hogy a több nyelvi tapasztalattal rendelkezők elméjében az anyanyelvi és célnyelvi (egymástól eltérő képzési tulajdonságokkal rendelkező) beszédhang-kategóriák már jobban elkülönülnek, és ezáltal érzékenyebbek a nyelvi módokra, vagyis hatékonyabban képesek kontrasztot kialakítani az L1 és L2 beszédhangok között a kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkezőkhöz képest. Ezáltal tehát az SLM-modellek nyelvi tapasztalatra vonatkozó hipotézise közvetetten megerősítést nyert a nyelvi módok hatásán keresztül: a tapasztalt célnyelvi ingerek növekedése és a statisztikai eloszlása alapján a nyelvtanulók produkciója jobban megközelítette a natív kínai (és magyar) ejtésre jellemző mintázatokat. Ugyanakkor a hipotézis megerősítése azért tekinthető csak részlegesnek, mert a több nyelvi tapasztalattal rendelkezők esetében kizárólag tendenciák szintjén, a kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkezők ejtésében tendenciák szintjén sem teljesült azon feltételezés, miszerint az I. (nem facilitáló) kísérlethez képest a II. (facilitáló) kísérletben a nyelvtanulók jobban megközelítik a kínai aspirált zöngétlen és magyar aspirálatlan zöngétlen sztenderd ejtést (4.2. fejezet). Ezen eredmények alapján reflektálva az első hipotézis (H1) következtetéseire, megerősítést nyert az a hipotézis, miszerint a kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkező kezdő nyelvtanulók a kínai aspirált zöngétlen explozíváikat az anyanyelvi megfelelőikkel helyettesítik ejtésükben.

 

H3. A kínai dentális /s/ és kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ beszédhangok képzési helyét és képzésben részt vevő nyelvi régiójukat illetően a következőket feltételeztem: A kínai dentális /s/ képzése esetében arra számítottam, hogy a kínaiul tanulók ezt a dentális szegmentumot a magyar dentialveoláris képzési helyű /s/ szibilánssal helyettesítik, tehát a kínai beszélőktől eltérően, vagyis hátrébb képzettebben ejtik. A kváziretroflex posztalveoláris [ʂ] produkciója esetén a magyar beszélőknek a magyar posztalveoláris [ʃ]-nek megfelelő képzési helyen kellett akadályt képezniük a szájüregben, ezért arra számítottam, hogy a kváziretroflex [ʂ] esetében a kínaiul tanulók és a natív kínai beszélők nem térnek el e szegmentum ejtésében ( H3/a ). A képzésben érintett nyelvi régió esetében arra számítottam, hogy a nyelvtanulók az apikális ejtésű dentális /s/ szibilánst, és a kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ szibilánst a kínai produkciótól eltérően, az anyanyelvi mintázatot megközelítve, tehát predorzálisan ejtik ( H3/b ).

 

Ez a hipotézis csak részlegesen nyert megerősítést: a dentális /s/ esetében cáfolatot nyert az a feltételezés, miszerint képzési hely tekintetében a nyelvtanulók a szibiláns szűkület pozíciója – akusztikai vetületében – a kínai natív beszélők ejtéséhez képest hátrébb helyezkedik el. A kínaiul tanulók mindkét csoportja a kínaiakkal megegyező szűkületi pozícióval ejtette ezt a szibilánst, ezáltal tehát a nyelvi tapasztalattal kapcsolatos hipotézis sem nyert megerősítést. A kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ esetében megerősítettem a hipotézist, miszerint az azonos szűkületi pozícióból fakadóan nincs eltérés a kínai és magyar beszélők ejtése között. Tehát a képzési hely pozícióját illetően mindkét nyelvtanuló csoport a kínai anyanyelvi mintának megfelelően ejtette dentális /s/ és kváziretroflex posztalveoláris /ʂ/ szibilánsokat (H3/a). A szibilánsok képzésében részt vevő nyelvi régió tekintetében ismét cáfoltam a hipotézisben megfogalmazottakat: nem találtam eltérést a csoportok között az apikalitás-predorzalitás kontrasztját illetően, ami azt jelenti, hogy a nyelvtanulók ugyanazon nyelvi régió bevonásával (tehát feltételezhetően apikálisan) ejtették a vizsgált két kínai szibilánst, mint a kínai anyanyelvűek (H3/b) (5.1. fejezet). Ezen eredmények felvetették azt a kérdést, mely szerint a feltételezett eltérések a magyar és kínai dentális-alveoláris, illetve posztalveoláris szibilánspárok között ténylegesen jelen vannak-e, ezért a vizsgált szibilánsok ejtését egy másik kísérlet keretén belül a magyar megfelelőikkel is összehasonlítottam. Ezekre az eredményekre a következő hipotézis (H4) tesztelésekor reflektálok.

 

H4. A hipotézis középpontjában a mandarin kínai alveolopalatális /ɕ/, valamint kínai dentális és posztalveoláris kváziretroflex szibiláns képzésének akusztikai elemzése állt /a/ kontextusban, valamint emellett elvégeztem a kínai szibiláns frikatívák magyar szibilánsokkal való összevetését is. Ez azt jelentette, hogy a kísérlet és a hipotézisek is három nagyobb témát és összehasonlítást érintettek: (i) a magyar szibilánsok akusztikai palatalizációjának mintázatát, (ii) a kínai szibilánsok hármas szembenállásának vizsgálatát, (iii) a kínai és magyar szibilánsok összehasonlítását.

A magyar szibilánsok koartikulációs palatalizációját illetően a dentialveoláris /s/ esetében palatalizálódó mintázatot feltételezem megjelenni, amit a szibilánst követő (alveolo)palatális vokalikus kontextus indukál. Valamint emellett a vokalikus kontextus hatását is eltérőnek vártam: az alveolopalatális [j] az előrébb elhelyezkedő képzési helyéből fakadóan kevésbé, míg a palatális /i/ hátrébb elhelyezkedő megvalósulásából fakadóan várakozásaim szerint jobban palatalizálta a szibiláns záró fázisát. A posztalveoláris /ʃ/ esetében azonban a képzési hely inherensen hátrébb elhelyezkedő megvalósulása miatt nem számítottam jelentős palatalizációra a zörejes fázis záró szakaszában ( H4/a ).

A kínai szibilánsok esetében arra számítottam, hogy míg a kínai anyanyelvűek az alveolopalatális /ɕ/-t és a dentális /s/-t megkülönböztetik ejtésükben, addig a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek esetében azt feltételezem, hogy ők a /ɕa/ [ɕja] szótagban az alveolopalatális /ɕ/-t a – az ekvivalensként való osztályozásból fakadóan – a dentialveoláris /s/-szel megegyezően produkálják. Emellett a magyarok ejtésében azt is vártam, hogy a kínaiak palatalizált ejtésével szemben palatalizálódó mintázat jelenik meg, amit a szibiláns után következő palatális /i/ vokalikus kontextus koartikulációs hatása indukál. Vagyis a magyarok esetében a pinyin ortográfia hatásából fakadóan /i/ vokalikus szegmentum megjelenését vártam, más szóval a palatalizáció mértékét a kínai ejtésben jelentkező [j]-szerű koartikulációs átmenethez képest erősebbnek vártam. A dentális /s/ és a kváziretroflex /ʂ/ esetében azt feltételezem, hogy e beszédhangok mind a kínai, mind a magyar nyelvben azonos képzési hellyel rendelkeznek, ezért nem vártam eltérést a kínai és magyar anyanyelvű csoportok között ( H4/b ).

A kínai és magyar szibilánsok összehasonlításakor azt feltételeztem, hogy az alveolopalatális /ɕ/ a magyar dentialveoláris /s/-szel mind a szűkület relatív pozíciója, mind a palatalizáció mértéke szempontjából megegyezik akkor, ha palatális /i/ szegmentum követi. A magyar és kínai dentális és posztalveoláris beszédhangok /a/-kontextusú megvalósulásai esetében az 5.1.5. fejezetben leírtakra hivatkozva nem vártam eltérést, mert azt feltételeztem, hogy a dentális és dentialveoláris terminusok ugyanarra a képzési helyre mutatnak, a posztalveoláris kínai és magyar szegmentumok esetében pedig azonos helyen vártam a szűkület helyét, így itt nem is számítottam eltérésre ( H4/c ).

 

A hipotézisben leírtak részleges megerősítést nyertek. Megerősítettem azt a feltételezést, miszerint a magyar dentialveoláris /s/ szibiláns ejtése az (alveolo)palatális vokalikus kontextusok (azaz a /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ követő hangsorok) koartikulációs hatásából fakadóan a frikatív fázis záró szakaszára graduálisan palatalizálódik. Valamint a palatális /i/-kontextus erősebb palatalizáló hatást fejtett ki az alveolopalatális /j/-hez képest. Ezzel szemben a posztalveoláris /ʃ/ esetében a képzési hely inherensen hátrébb elhelyezkedő megvalósulása miatt nem jelentkezett a dentialveoláris /s/-hez hasonló palatalizálódó mintázat (H4/a).

 

H5. A hipotézis középpontjában a kínai és magyar szibilánsokat követő vokalikus szakaszok megvalósulása állt, különös tekintettel a kínai /ɕa/ [ɕja] xia hangsor vokalikus fázisára. Ez a H4 hipotézishez hasonlóan azt jelentette, hogy a kísérlet és a hipotézisek is három nagyobb témát és összehasonlítást érintettek: (i) összevetettem a magyar szibilánsokat követő /aː/, /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ vokalikus szekvenciákat, (ii) a szibilánsokat követő /a/-kontextusok vizsgálatát, különös tekintettel a kínai /ɕa/ [ɕja] xia hangsor vokalikus fázisában megvalósuló palatalizációból fakadó vokalikus tranzícióra, (iii) valamint összevetettem a /ɕa/ [ɕja] megvalósulásának vokalikus fázisát a leghasonlóbb magyar hangsorok, azaz az /aː/, /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ szekvenciák ejtésével is.

Azt feltételeztem, hogy a magyar beszélők produkciójában a négy különböző magyar hangsorban ejtett vokalikus szakasz, azaz az /aː/, /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ ejtése eltér egymástól, mert a hangsorokban eltérő számú vokalikus cél jelenik meg, illetve az /i/ és a /j/ megvalósulása, továbbá a [j] hiátustöltéssel analóg, és a /j/ önálló akusztikai célként való megvalósulása is különbözőek ( H5/a ).

A kínai vokalikus szegmentumsorok ejtését illetően azt vártam, hogy a magyar anyanyelvűek az ekvivalensként való osztályozás és az ortográfiai hatás interakciójának köszönhetően a /ɕa/ [ɕja] szótag palatalizációból fakadó természetes átmenetét egy elkülönült vokalikus célként (/i/ magánhangzóként) valósítják meg, ezért eltérésre számítottam a kínai és magyar anyanyelvű beszélők kérdéses hangsorának megvalósulásai között ( H5/b ).

Végezetül a magyar és kínai vokalikus szegmentumsorok összevetésekor azt feltételeztem, hogy a magyar anyanyelvűek esetében a kínai alveolopalatális /ɕ/-t követő vokalikus szegmentum ejtése – az ortográfiai hatásból fakadóan – egyezik a magyar hiátustöltő [j]-t tartalmazó hangsorral analógnak számító C+/iaː/ hangsor vokális szakaszának produkciójával ( H5/c ).

 

A hipotézis összességében részleges megerősítést nyert. Az ortográfiai megjelenítéssel facilitált /aː/, /jaː/, /iaː/ és /ijaː/ magyar hangsorok időtartamát illetően a hipotézisem megerősítést nyert: e négy magyar hangsor a szibilánskontextustól függetlenül mind eltért egymástól időtartamában, a várt irányban, azaz a következő sorrendben): /aː/ < /jaː/ < /iaː/ < /ijaː/. Megerősítést nyert továbbá a /j/ approximáns /i/ magánhangzóhoz képest gyorsabb és előrébb képzett megvalósulása is (H5/a). A kínai /ɕa/ [ɕja] szótag esetében arra számítottam, hogy a magyar anyanyelvűek a /ɕa/ [ɕja] xia szótag palatalizációból fakadó természetes átmenetét (amely képzési jegy nincs jelen az anyanyelvben) egy elkülönült vokalikus célként (/i/ magánhangzóként) valósítják meg, ezért eltérést vártam a kínai és magyar anyanyelvű beszélők kérdéses hangsorának megvalósulásai között. Részlegesen megcáfoltam a hipotézis azon részét, miszerint a kínai alveolopalatális /ɕ/-t követő vokalikus szegmentum ejtését közvetlenül nem befolyásolta az ortográfiai hatás, legalábbis a magyar anyanyelvűeket a nyelvtanításban is használt hangjelölő pinyin átirat xia grafémasora nem késztette arra, hogy a hangsort egy /i/ betoldásával valósítsák meg. Azonban az ortográfiai hatásnak tulajdoníthatóan a magyar anyanyelvűek a /ɕa/ hangsor vokalikus elemét egy (alveolo)palatális régióban megvalósuló vokalikus céllal egészítették ki, vagyis eltértek a kínai natív beszélők ejtésétől (H5/b). A két nyelvtanuló csoport emellett a vokalikus cél realizációjában is eltérő stratégiákat alkalmazott: a kezdő nyelvtanulók a vokalikus szakasz időtartamának szempontjából egynél több akusztikai célt, tehát feltételezhetően az ortográfiai megjelenítés két grafémájának hatására az anyanyelvi mintától hosszabb időtartamú megvalósulást produkáltak, azonban az akusztikai minőség tekintetében mégis ez a csoport közelítette meg jobban a kínai anyanyelvűek ejtésében tapasztalt tranzíció megvalósítását. Ez a képzési hely akusztikai vetületét tekintve azt jelenti, hogy a kevesebb tapasztalattal rendelkező kezdő anyanyelvűek a magyar alveolopalatális /j/-nél is elölképzett tranzícióval ejtették ezt a vokalikus tranzíciót. A haladó kínaiul tanulók ezzel szemben időtartam alapján megállapíthatóan egyetlen vokalikus célt ejtettek a kínai mintának megfelelően, miközben a kínai anyanyelvűeknél jelentősen hátrébb képzetten, a magyar /j/ approximánssal egyezően produkálták az első vokalikus célt (H5/c). Más szóval ebben az esetben ekvivalensként való osztályozás esete feltételezhető, vagyis hogy a több nyelvi tapasztalattal rendelkező haladók legalábbis az alveolopalatális koartikulációs átmenetet a magyar alveolopalatális /j/ approximánshoz csatolták percepciósan, és ennek megfelelően produkálták is. Így tehát az ő esetükben a natív kontraszt valóban a leghasonlóbb anyanyelvi oppozíciót helyettesítő mintázattal (a /j/ approximáns betoldásával) lett feloldva. Ez tehát összességében azt jelenti, hogy az ortográfia hatása nem közvetlenül az i graféma által jelölt beszédhang hangszínének tekintetében, de a grafémák számát illetően befolyásolta az ejtést mindkét csoport ejtésében. Ezen mintázatok alapján a nyelvi tapasztalat hatása részleges megerősítést nyert oly módon, hogy időtartam szempontjából a több nyelvi tapasztalattal rendelkező haladók, míg spektrális tulajdonságaikban a kevesebb tapasztalattal rendelkező kezdők közelítették meg jobban a natív kínai beszélők ejtését (6.1. fejezet).

 

H6. Az illabiális veláris [ɤ] magánhangzó, az alveoláris [ɹ] approximáns, valamint a posztalveoláris [ɻ] approximáns kínai vokalikus szegmentumok esetében azt feltételeztem, hogy a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek ezeket az L1-ben nem létező mandarin beszédhangokat – az ekvivalensként osztályozásból fakadóan – az akusztikailag hozzájuk legközelebb eső magyar anyanyelvi magánhangzó-kategóriába sorolják, és ennek következtében a kínaiaktól eltérően, formánsarányaik tekintetében a magyar anyanyelvi beszédhangokkal helyettesítve képzik. Ezt azt jelenti, hogy azt feltételezem, hogy a magyar anyanyelvű nyelvtanulók produkciójában a kínai illabiális veláris magánhangzó [ɤ] a magyar labiális mediális középső nyelvállású [ø]/[øː]-t ( H6/a ), míg a kínai alveoláris [ɹ] és posztalveoláris [ɻ] approximáns a magyar labiális, mediális felső nyelvállású [y]/[yː]-t megközelítő akusztikai tulajdonságokkal jelennek meg ( H6/b ).

 

E hipotézist részlegesen megerősítettem. Részleges megerősítést nyert a hipotézis első alhipotézise, mely szerint a kínaiul tanuló magyar anyanyelvűek az illabiális veláris magánhangzót [ɤ] az anyanyelvi [ø]/[øː]-höz közelítve, vagyis a kínai beszélőktől eltérően képzik, hiszen a vizsgált szempontok közül csak az egyik esetben (vagyis az F2 : F3 értékében) találtam a hipotézisben megfogalmazottakkal megegyező eltérést. Ez az eltérés alapvetően abból következett, hogy a magyar anyanyelvűek a kínaiakhoz viszonyítva akusztikai szempontból palatálisabban (tehát előrébb elhelyezkedő képzési hellyel) ejtették ezt a beszédhangot. Ezek alapján az valószínűsíthető, hogy egy részleges anyanyelvi transzfer indukálta az ejtés akusztikai tulajdonságait: a kínaiul tanulók elsajátították a szegmentum legszembetűnőbb, illabiális képzési jegyét, de ennek ellenére az [ø]/[øː]-re jellemző (palatális) képzési helyen képeztek szűkületet. E szegmentum ejtése esetében megerősítést nyert a nyelvi tapasztalat hatása: a több tapasztalattal rendelkezők jobban megközelítették a natív ejtést a kevesebb nyelvi tapasztalattal rendelkezőkhöz képest (H6/a).

A hipotézisem szerint a magyarok produkciójában az alveoláris [ɹ] approximánst a magyar [y]/[yː] beszédhangokkal helyettesítik, tehát eltérnek a kínai beszélők ejtésétől a magyar [y]/[yː] beszédhangok irányában akusztikailag. Ez a hipotézis nem nyert megerősítést egyik vizsgált akusztikai szempontból sem. A kérdéses szegmentumok natívszintű elsajátítása feltételezhetően azért nem okozott gondot a kínaiul tanulóknak, mert a vokalikus szegmentumokat megelőző (zár-)réshang fixálja a képzésük helyét, vagyis a frikatív szűkület feloldásával és tágításával könnyen elérhető ezen vokalikus beszédhangok ejtése (H6/b) (6.2. fejezet).

 

K1 . A következő kutatási kérdés középpontjában az atonális és tonális nyelvek szupraszegmentális szerkezetének, pontosabban a magyar és a kínai nyelvek hasonló menetű dallamkontúrjainak akusztikai vizsgálata és összehasonlítása állt. Az emelkedő és ereszkedő kínai lexikai tónusok és magyar monoszillabikus intonációs kontúrok megvalósulását illetően kérdésként merült fel, hogy magyar egy szótagú kérdés és az alternatív kérdés emelkedő fázisa eltérést mutat-e a kínai 2. emelkedő tónus megvalósulásától, valamint a magyar felszólító és kijelentő monoszillabikus dallamok eltérnek-e a kínai 4. ereszkedő tónus realizációjától. E kérdés vizsgálata azért volt relevánsnak tekinthető, mert magyar nyelvterületen a kínai nyelv oktatásában a kínai 2. emelkedő tónust és a magyar monoszillabikus egy szótagú kérdés dallamát; valamint a kínai 4. ereszkedő tónust és a felszólító dallamintázatokat egyezőnek tekintik, azonban ezeket a megfeleltetéseket nem támasztják alá tudományos vizsgálatok.

 

A kísérlet eredményei szerint a magyar és kínai emelkedő és ereszkedő dallamok több tekintetben is eltértek egymástól. A kínai 2. tónus ejtése a magyar egy szótagú kérdés emelkedő dallamánál kisebb, míg az alternatív kérdő dallaménál nagyobb terjedelemmel valósult meg, és a magyar dallamokhoz viszonyítva hosszabb időtartam jellemezte. Emellett a kínai 2. tónus dallamíve az egy szótagú és az alternatív kérdés emelkedő dallamához képest homorúbb mintázatot mutatott. A kínai 4. tónus a magyar felszólító dallamtól terjedelmében nem, csak a dallamívében tért el: a 4. tónus dallamkontúrja a magyar felszólításnál domborúbb mintázattal realizálódott. Ezzel szemben a magyar kijelentő dallam a 4. tónusnál kisebb terjedelemmel és homorúbban valósult meg. A 4. tónus időtartamában egyik magyar dallamtól sem tért el. Tehát a kínai és magyar dallamok összehasonlítását összegezve az emelkedő dallammenetek sem statikus, sem dinamikus szempontú összehasonlítása nem erősítette meg a feltételezett analógiát a kínai és a magyar dallamok között, hiszen mindkét magyar kérdés eltért valamilyen szempontból a kínai 2. tónus megvalósulásától. Az ereszkedő dallammenetek esetében a 4. tónus minden tekintetben megegyezett a magyar egy szótagú felszólító dallaméval, azonban a kijelentéstől hangterjedelmében és maximum értékében is eltért. Tehát a magyarországi kínai nyelvtanításban alkalmazott megfeleltetések a kínai lexikai tónusok és a magyar monoszillabikus dallamok között nem nyertek alátámasztást minden tekintetben: a vizsgálatom csak a felszólító dallam és a kínai ereszkedő 4. tónus hasonlóságát erősítette meg, míg a dallamív formájával kapcsolatos eltérés jelentősége további percepciós vizsgálatokat igényel. Összegezve az atonális és tonális nyelvek monoszillabikus f0-kontúrjainak jellemzőit arra következtethetünk, hogy alapvetően ezek az egy szótagos dallamok hasonló f0-tartományban és f0-terjedelemmel valósulnak meg, amely tulajdonságok elsősorban a hangszalagrezgés kihasználásának és fiziológiai korlátainak tulajdoníthatók.