A fonotaktikai szabályszerűségek mellett az egyéb természetű fonológiai szabályok transzferét is meg kell említenünk mint akcentust kialakító tényezőt, habár ez a jelenség nem közvetlenül áll kapcsolatban a percepcióval (Eckman 1981, Flege 1986, Major 2001). Nézzük meg a magyar és az angol nyelv példáját a zöngésségi hasonulást tekintve, amely mindkét nyelv hangzásában fellelhető szabályszerűség. Ha a magyar nyelvben két zörejmássalhangzó követi egymást, amelyek zöngésségi minőségükben eltérnek (itt, az alábbi példában zöngétlent követ zöngés), akkor regresszív (visszafelé ható) zöngésségi hasonulás történik, azaz a két mássalhangzó zöngéssége azonossá válik, és a mássalhangzó-kapcsolat második tagja határozza meg az előtte álló mássalhangzó zöngésségi minőségét. Egy szóval kifejezve: a példában zöngésedés történik. Ezzel szemben az angolban akkor, ha zöngés mássalhangzó követ zöngétlent, akkor a magyarral mind irányában, mind minőségében ellentétes zöngésségi hasonulást tapasztalunk, ugyanis az angolban progresszív, azaz előrefelé ható zöngétlenedés történik. Tehát míg az angolok a matchbox [mæt͡ʃb̥ɒks] szót zöngétlenedett [b̥]-vel ejtik, addig ezt a szót magyarul vagy „magyarosan”, azaz magyar akcentust mutató ejtésben [medʒboks]-nak, azaz zöngés [dʒ]-vel ejtjük (Balogné Bérces–Szentgyörgyi 2006). Megjegyzendő, hogy ebben a konkrét esetben a szemléltetésre szánt idegen szavunkat már a magyar nyelv részeként is elfogadjuk, ezért természetesnek mondható, hogy a magyar fonológiai szabályok szerint ejtjük ki azt. Ha azonban ezeket az anyanyelvi mintázatokat átvisszük az idegen nyelvi kiejtésbe, az is okozhat akcentusos ejtést (Eckman 1981).