Az óvodapedagógusok/tanítók fontos feladata már a nevelés-oktatás kezdeti szakaszában a család és a gyermek megismerése, ami a harmonikus együttműködés alapja. Érdemes lenne már az óvodába/iskolába lépés előtt otthonaikban meglátogatni a családokat, családlátogatás keretében – természetesen a szülők beleegyezésével –, ezzel is kifejezve az együttműködés szándékát. A pedagógus megismerhetné a család körülményeit, lehetőségeit, könnyebben lehetne beszélni a gyermek anamnéziséről, az otthoni napirendről, életritmusról. Ebben a helyzetben olyan lényeges információk birtokába jutnának a pedagógusok, amelyek segítségükre lehetnek a közös munka irányát illetően. Jól kivehető például, hogy a gyermek milyen helyet foglal el a családban, milyen a kapcsolata a testvérével. Van lehetőség tartalmasabb beszélgetésre, amelyből az is kiderülhet, hogyan viszonyulnak a szülők az óvodai/iskolai nevelés-oktatáshoz, milyen elvárásokkal érkeznek az intézménybe, milyen korábbi tapasztalataik vannak, feltehetik a kérdéseiket. Mindemellett a gyermek és a család is megismerkedhet a pedagógussal, részletesebb tájékoztatást tesz lehetővé a kezdeti nehézségekkel kapcsolatban. Az óvodapedagógus a gyermek kedvenc játékait, tevékenységeit megismerve képet kap a gyermek érdeklődéséről, játékteréről, megismerheti őt az otthoni környezetében, megfigyelheti a játékát.

A tanítók számára árulkodó lehet a gyermek környezete, hogy milyen mértékben készül a család a tanulási élmények befogadására, értéket jelent-e számukra a tanulás, milyen a viszonyuk az olvasással, biztosított-e a gyermek számára a nyugodt légkör, a hely az új ismeretek elsajátítására, a házi feladatok elkészítésére. Mindemellett lehetőség van megismerni a szülők tanuláshoz, intézményhez fűződő viszonyát, tapasztalatait. A családlátogatás mint kapcsolattartási forma nem kötelező ugyan, de érdemes élni ezzel a lehetőséggel (Göncziné Sárvári et al., 2019; Hercz, 2015).

A fogadóórák is alkalmat adnak a kérdések, kérések, elvárások megbeszélésére, de ez már egy hivatalosabb forma. Nem minden szülő tudja magát elengedni, főként, mivel gyakran „problémamegbeszélő ülésről” van szó.

A leggyakoribb kapcsolattartási forma a szülői értekezlet, amelyet a gyakorlatban leginkább az egyirányú kommunikáció jellemez. A szülői részvétel korlátozott, ugyanis adott időkeret áll rendelkezésre. A szülőknek csak a végén van lehetőségük pár szót váltani a pedagógussal, ha van idejük és türelmük kivárni a szülőtársak kérdéseit. Gyakori, hogy ezeket az alkalmakat olyan információk közlésére használják a pedagógusok, amelyeket célszerűbb lenne e-mailben közölni (előre egyeztetett dátumok ünnepekről, óvodai/iskolai programokról, nevelés nélküli munkanapokról, étkezési díjak befizetésének menetéről és időpontjáról stb.). Ezzel értékes időt veszítenek, és a szülők számára sem szolgál túl sok használható információval gyermekük óvodai/iskolai életével kapcsolatban.

Sokkal hasznosabb lenne, ha valódi pedagógus–szülő interakció alakulhatna ki, ha lehetőség lenne közös célok megfogalmazására, közös döntések meghozatalára, ahol lehet. Könnyebb lenne betartatni a szabályokat a gyermekekkel, ha a szülők is látnák azok értelmét, így ők is hasonlóan elvárnák azok betartását. A cél a kétoldalú kommunikáció megteremtése lenne.

A kapcsolatépítés szempontjából meghatározó, hogyan gondolkodik a pedagógus a családokról. Az előítéletek gátat szabhatnak a közös munkának. Merőben más hozzáállást eredményez, ha azt feltételezzük, hogy minden család törődik a gyermekeivel, mindenben az ő érdeküket tartja szem előtt. Ez a gondolkodásmód elhárítja a szülők viselkedésének helyes vagy helytelen megítélését. Ehelyett olyan kérdések megfogalmazására ösztönöz, amelyek segítenek megérteni, mit tartanak fontosnak a szülők, mik a céljaik, mire van szükségük, hol van elakadás, mit tekintenek értéknek, amelyek tehát hasznosnak az intézménnyel való kapcsolattartás során. Mindez elősegíti, hogy arra fordítsunk figyelmet, hogyan tudunk minél produktívabbak lenni. A gyermek sikerének, előmenetelének támogatásában a pedagógus–szülő kapcsolat minősége fontosabb, mint a mennyisége (Minke & Anderson, 2003).

A kutatások szerint a tanuló iskolai eredményességének meghatározó eleme a szülő bevonódása az iskolai részvételbe, az, hogy milyen mértékben támogatja gyermeke otthoni tanulását (Nyitrai et al., 2019). A szülői részvétel többdimenziós konstruktumként értelmezhető, amely magában foglalja a gyermekek tanulását támogató szülői magatartást, beleértve a pedagógusok számára látható (szülői értekezleteken, fogadóórákon való részvétel, önkéntes munka az iskolában/óvodában stb.), illetve nem azonnal látható megvalósulását, mint például a tanulás otthoni támogatása vagy a jólneveltség (Fantuzzo et al., 2009). A pedagógusok elsősorban a számukra látható megnyilvánulásokat értékelik, ezzel szemben a szülők a saját erőfeszítéseiket mérik (Bakker et al., 2007). A pedagógusok az iskolai részvétel hiányát általában úgy értelmezik, mint annak bizonyítékát, hogy a család nem támogatja a gyermek fejlődését, tanulását. Ezek az előítéletek szintén gátat szabhatnak a produktív együttműködésnek (Lawson, 2003).

A család, az óvoda, az iskola is egy rendszer, amely koordinálja, kiegészíti, segíti az átmenet folyamatát (Brooker, 2008). Meg kell találni azokat a fórumokat, platformokat, ahol ezek a rendszerek igazodni tudnak egymáshoz. Ehhez azonban rugalmasságra és nyitottságra van szükség minden fél részéről. Ezek a rendszerek hatással vannak egymásra, erősíthetik, ugyanakkor gyengíthetik is egymást. Minden érintettnek megvan a szerepe az átmenet folyamatában. Akkor tudják erősíteni egymást, ha közös célok mentén haladnak, a gyermek érdekét szem előtt tartva.