Az érzelmek definiálása kapcsán egyetérthetünk Grastyán Endrével (1974), aki szerint az emóciók fő jellegzetessége a komplexitás. Ezt bizonyítja Kleinginna és Kleinginna (1981) közel száz definíciót tartalmazó tanulmánya, amely különböző szakszótárak és tanulmányok alapján tíz kategóriába sorolja az érzelemdefiníciókat, és minden definíciócsoport az emóciók egy-egy aspektusát helyezi a középpontba (Séra, 1992).

Az affektív definíciók kategóriájába azok a meghatározások tartoznak, amelyek elsősorban az érzelmek szubjektív vonatkozásait hangsúlyozzák (kellemesség/kellemetlenség, izgatottság/lehangoltság) (pl. William James, Donald O. Hebb, Robert Buck).

A kognitív definíciók az érzelmek észlelési és gondolkodási szempontjait helyezik előtérbe, különös tekintettel az értékelési és/vagy címkézési folyamatokra (pl. Sachter és Singer).

A következő három kategória megfeleltethető a (neo)behaviorista inger – szervezet – válasz (S – O – R) sémának, azaz egy külső érzelmi ingerre a szervezet közvetítő fiziológiai folyamatok révén valamilyen érzelemkifejező reakciót mutat. A külső emocionális ingerek kategóriája olyan meghatározásokat foglal magába, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy az érzelmi állapot egy tárgy észlelése után, és nem azt megelőzően keletkezik. A fiziológiai folyamatok kategóriája az érzelmek biológiai alapjait, fiziológiai közvetítő mechanizmusait helyezi előtérbe. Szerepet kapnak itt öröklött válaszmintázatok, autonóm idegrendszeri működések, és olyan megközelítések is, amelyek az érzelmek szerepét a szervezet egyensúlyi állapotának felbomlásához és annak helyreállításához kötik. Az emocionális/expresszív viselkedés kategóriája az emocionális választ (pl. testtartást, arckifejezést, légzést, hang változásait, bőrkapilláris – és külső elválasztású mirigyek működését) fókuszba helyező meghatározásokat foglalja magában.

A „bomlasztó”/dezorganizáló definíciók kategóriájába kerültek azok a definíciók, amelyek szerint az érzelmek erős zavaró hatással bírnak, ezáltal megakadályozzák a szervezet hatékony alkalmazkodását a környezeti feltételekhez.

Léteznek továbbá sokszempontos meghatározások is, amelyek több emocionális tényező szerepére hívják fel a figyelmet. A legtöbbször előforduló komponensek: a szubjektív élmény, az érzelem fiziológiai összetevői és a kifejező viselkedés.

A korlátozó definíciók kategóriája próbálja elhatárolni az érzelmeket más pszichológiai jelenségektől. Általános például az affektív folyamatoktól (hangulat, személyiségjegy), valamint a motivációktól való elkülönítés.

A motivációs definíciók kategóriája az előbbivel ellentétben az elkülönítés helyett az átfedéseket, a két jelenség közti kapcsolatot helyezi előtérbe.

Végül, a szkeptikus megjegyzések kategóriája kétségbe vonja az emóció fogalmát. Olyan definíciókat soroltak ide a szerzők, amelyek az érzelmek inadekvát voltára mutatnak rá, vagy egyszerűen közbülső változóval helyettesítették azokat.

 

 

Az amerikai pszichológia atyja William James (1884) szerint az érzelmek adaptív viselkedéses és fiziológiás választendenciák, amelyeket evolúciós szempontból fontos viselkedést hívnak elő. „Olyan változatosak, mint a sziklák egy New Hampshire-i farmon.” A kövek látható alakjával ellentétben azonban az érzelmek nem mindig láthatók, nem mindig kerülnek kifejezésre, hiszen képesek vagyunk szabályozni ezeket az érzelmi választendenciákat. Az érzelmi választendencia és a látható viselkedés közötti eltérés felveti azt a kérdést, hogy az egyének hogyan, miért és mikor kísérlik meg szabályozni az érzelmeiket.

Carver és Scheier (1990) az érzelmek szelfszabályozásban betöltött szerepét emelik ki. Álláspontjuk szerint az érzések olyan rendszer lenyomatai, jelzői, amelyek felmérik egy adott cél és a jelenlegi állapot közti diszkrepanciát. A pozitív érzelmek jelzik a diszkrepancia vártnál gyorsabb mértékű csökkenését, míg negatív érzelmek a diszkrepancia vártál lassabban történő változás indikátorai. Az egyén lépéseket tehet annak érdekében, hogy csökkentse a negatív érzelmeit, ám az érzelemszabályozás e nézet szerint egy véletlenszerű melléktermék, semmint egy végső állapot.

Peter Lang (1995) gránitsziklák helyett (lásd William James) inkább folyékony lávához hasonlítja az érzelmeket. Meghatározása szerint az érzelmek olyan cselekvéses diszpozíciók, készenléti állapotok, amelyeket két alapvető motivációs rendszer irányít (megközelítő és elkerülő). (A megközelítő és elkerülő viselkedéses rendszerekről lásd bővebben Deák, 2024.) Változatos formában jelennek meg fiziológiai, viselkedéses és tapasztalatai szinten. Viszonylag rövid lefutásúak és változásokat idéznek elő a viselkedésben, az átélt élmények terén, az autonóm idegrendszerben és a neuroendokrin rendszerben. Fontosnak tartja kiemelni, hogy az érzelmi választendenciák szabályozhatók, és az érzelmek a szabályozás hatására nyerik el végső állapotukat.

Kevin Ochsner és James Gross (2005) az érzelemszabályozási folyamatokra helyezik a hangsúlyt. Éppen ezért érdekes, milyen módon definiálják azt a jelenséget, amit változtatunk. Szerintük az érzelmek olyan válaszok, amelyek külső ingerek és/vagy belső mentális reprezentációk hatására jönnek létre, és magukban foglalják több válaszrendszer (pl. viselkedéses és fiziológiai) változását. Jól elkülöníthetők a hangulattól, lehetnek automatikus vagy tanult válaszok. Magukban foglalhatnak kognitív érzelemszabályozási (pl. átkeretezési) folyamatot, amelyek meghatározzák az ingerek jelentőségét az aktuális célokra nézve. Kiemelik továbbá az érzelmek hatását a figyelmi folyamatokra, a döntéshozatalra, az emlékezetre, a testi folyamatokra és a társas interakciókra.

James Gross, az érzelemszabályozási szakirodalom megkerülhetetlen alakja, aki felhívja a figyelmet az érzelmek „magvonásaira” (Gross, 2014). Ezek tulajdonképpen az érzelmek azon fő tulajdonságait jelentik, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk az érzelmek meghatározásához. Az egyik ilyen vonás az időbeli megjelenés. Lazarus (1991) elmélete szerint azok a dolgok/helyzetek hívják elő érzelmeinket, amelyeket az egyén relevánsnak ítél meg a saját aktuális céljai tükrében. E célok lehetnek tartósak vagy átmenetiek, tudatosak és összetettek vagy nem tudatosak és egyszerűek, valamint általánosak vagy egyéni tulajdonsággal bírók. Bármilyen is legyen az aktuális cél természete és annak kapcsolata az adott helyzettel, a személyes jelentés és értelmezés az, ami érzelmeket hív elő. Gross (2014) szerint a másik „magvonás” az érzelmek hihetetlen sokszínűsége. Az érzelmek az egész szervezetet érintő jelenségek, amelyek változásokat idéznek elő a szubjektív élmények terén, a viselkedésben és a fiziológiai folyamatokban egyaránt.

Etkin és munkatársai (2015) szintén az érzelmek folyamatjellegét ragadják meg. Szerintük az érzelmek leírhatók egy percepció-értékelés-akció szekvencia mentén. Ennek első, bemeneti lépéseként az egyén észlel bizonyos externális vagy internális ingereket, ennek jelentést tulajdonít, kiértékeli, végül létrejön egy adott viselkedéses válasz. Idegrendszeri szinten az érzelmi információfeldolgozásban olyan ősi, kéreg alatti területek vesznek részt, mint az amygdala, ventrális striátum és a periaquaduktális szürkeállomány (PAG), továbbá számos kérgi terület is szerepet játszik, úgy, mint az anterior inzula és a dorzális anterior cinguláris kéreg (dACC). E neurális hálózat által végzett sokrétű információkódolás összhangban van az érzelmek többkomponensű természetével, amelyben egyaránt megtalálhatók a kognitív, szubjektív, fiziológiás és motoros (viselkedéses) változások. A kódolás során az információ kontextusba illesztése az absztrakció különböző szintjein zajlik. A limbikus rendszer részét képező amygdala, ventrális striátum és PAG az ingerek egyszerű motivációs vonásaira irányítja a figyelmet. Például egy kígyó lehetséges veszélyforrást jelent. Az olyan kérgi területek, mint például az inzula, további interoceptív információt, a hippocampus pedig a memóriához kapcsolódó téri és időbeli támpontokat biztosít az egyén számára, míg a dACC egyéb motivációs tényezőkhöz kapcsolhatja az adott ingert (Etkin és mtsai, 2015).